Útmutató
Lord Alfred Tennyson:
Shalott kisasszonya
(részlet)

S mindazt, mi tükrében lebeg, szövétnekében őrzi meg: gyakran, mikor más szendereg, temetni indult bús sereg tartott Camelotba. S máskor magasban járt a Hold, tükrébe ifjú pár hatolt, „Emészt világom árnya” szólt Shalott kisasszonya.
[tovább]

üzenőfal

On-line lelkek

lélek olvassa a lapot.



Xarion felszabadul


Robert titokzatos mosollyal kapta el a nagymacska termetű lényt két romkupac között. Meg kellett küzdenie a vicsorgó fenevad erejével, de sikerült elkábítania, és messzi teleportálnia magukat, hogy felkészülhessen a szörny gazdájának haragjára. Az ezeréves ellenségre, a hatalmas és öreg Mágusra, aki romlást és rémálmot hintett el a vidéken. Aki betiltotta a bűbájosságot, és a varázslat minden formáját. Aki elől egészen eddig nem volt menekvés, és akinek a haragját nem lehetett megfékezni.

Talán most másképp lesz. Talán az álom Robert segítségére lehet... Ha a Mágus meghal, Xarion népe hét emberöltő után felszabadulhat. Mindenki visszakapja az álmait, szabadon lehet majd varázsolni, és nem lesz bűn, ha kiderül egy kisgyerekről, hogy mágikus képességeket örökölt valamelyik felmenőjétől. Az emberek bebocsátást nyerhetnek a varázserővel bíró helyekre. Nem kell többé eltitkolni a személyes áldásokat, nem kell többé rettegni. Megváltozik az élet.

Az örökkön kócos, aranybarna hajú fiú a romkert után egy távoli, napsütötte, üde zöld mezőn találta magát. Nézelődött volna még a Valóra Váló Igézetek Mezején, hiszen még sosem járt ott azelőtt. Csak a kétszáz esztendős nagyszüleitől hallott csodálatos történetek alapján képzelte el a rét tarka színeit, a fű selymét, és a napsugarak melengető ragyogását. Szomorúbb napjain ugyan kételkedett, hogy valóban létezhet, de az idősek ilyenkor rámordultak: ha nem hiszi, és nem fél egy kiadós büntetéstől, nézzen csak utána. A mező a városka határában fekszik. És valóban. A Valóra Váló Igézetek Mezeje létezik, és most segíteni fogja őt. Elméletileg.

Tudta, nincs sok ideje, amíg a Mágus utána nem teleportál, hogy megbüntesse a varázslatai miatt; ezért is kapkodva ledobta a fűbe a csupaizom, csupafog varázsvadat, majd késével felhasította mellkasát, és kivette az állat fél szívét. A véres és nyálkás húsdarab baljóslatú ütemre vergődött a kezében, míg egy fintort követően a szájához nem emelte, és be nem kapta. Egy darabban lenyelte, igyekezvén nem megfulladni tőle, valamint nem elájulni a kimondhatatlanul maró íztől.

A nap hirtelen vakítóan kezdett tűzni, és a mezőn ábrándos álmok jelentek meg. Robert térdre rogyott, megpróbált ellenállni a rá törő lidércnyomásnak, ami azt jelezte: közeledik a Mágus. Az ég valószínűtlenül békésen kéklett a feje fölött, miközben neki kis híján szétszakadt a teste a fájdalomtól.

Alig egy perc múlva megjelent a Mágus, de sötét aurája csak egy pillanatig tudta a varázslatos réten eltakarni a napot. A vidám napsugarak elkergették az általa keltett fekete fellegeket.

- Tudom, hogy itt vagy, Robert. Bújj elő! - szólalt meg a Mágus. - Add vissza az én kis kedvencemet! Belzebub, gyere ide!

Robert automatikusan felpattant, és mintha puskából lőtték volna ki, rohanni kezdett a Mágus felé. Akárcsak a fenevad. Egymás mellett rohantak, ugyanolyan szörnyalakban, ugyanolyan vörösen világító szemmel. Akár egymás tükörképei is lehettek volna.

A Mágus meglepetten nézte a váratlan jelenést. Ezért gyűlölte a Valóra Váló Igézetek Mezejét. Mert itt tényleg bármi valóra válhat. Ezért is zárta körül, áthatolhatatlan varázslattal, hogy ne tudjanak ide jönni az emberek, és bármit is kívánni vagy igézni. Mert az veszély lett volna a személyére nézve.

- Melyikőtök Belzebub?! - kiáltotta dühösen az öreg. A két állat egyszerre mordult fel, és rohant egyre közelebb és közelebb.

A Mágus sötétszürke fényű védelmi varázskört intett maga köré, majd a rá rontó szörnyekre emelte a pálcáját. Robert tudta, hogy most igazán a jó szerencsén múlik a sorsa. Ha őt ölik meg, akkor hiába volt minden.

A Mágus egy pillanatig habozott, aztán egy szikrázó lökéshullámmal megállította az egyiket. A pokol igazi szülöttét. Robert érezte, ahogy Belzebub szíve szétporlad a testében, de addigra már átjutott a varázskör védelmén, és félelmetes lendülettel letépte a még mindig csodálkozó Mágus fejét.

A bordó taláros, öreg test halk puffanással terült el a fűben. A feje néhány méterre tőle ért földet. Az ördögi teremtmény még a körön kívül, a saját gazdája keze által lelte halálát. Az ég kékje sejtelmesen örvényleni kezdett a mező fölött.

Robert zihálva esett a fej nélküli test mellé. Egész testében reszketett, mégis végtelen boldogság járta át, amiért sikerült a terve. A Mágus halott. Xarion népe ünnepelhet.

Messzebb kúszott a tetemektől, és végigszenvedte az emberré alakulás kínjait. Mintha tépték és nyúzták volna a bőrét, a zsigereit, az elméjét.

Amikor elég erőt érzett magában, felállt és emberi szemmel is végignézett saját magán, majd megszemlélte a hullákat is. Borzasztó kontrasztot nyújtottak a gyönyörű környezetben.

Véres kezét a szakadt ruháiba kezdte törölgetni, miközben érezte, felemelkedik a földről, és magába szívja az ég örvénylő kékje. Könyörtelen gondolatok szabdalták szét a testét, valósággal lehámozták a lelkéről. Üvölteni akart, mégsem jött ki hang a torkán.

"Büntetlenül nem ölhetsz a Valóra Váló Igézetek Mezején!" - jegyezte meg egy pattogó hangú ábránd, mikor Robert lelke mellé táncolt.

"Mi történt velem?" - kérdezte volna a fiú, ha meg tudott volna szólalni, de csak az agyában tudta megfogalmazni a kérdését.

"Hűsítő pillanattá váltál egy leendő rémálomban, kedves fénypöttyé a sötétben. Ennél többet ember el nem érhet, aki e réten a másik vérét veszi." - ragyogott a ködszerű alak, majd visszalebegett a rózsabokrok közé.

Robert körülnézett a napfényes mezőn, és úgy gondolta, ha az életével is fizetett tettéért, megérte.

*


A félhomályos szobát olyan iszonyatos kiáltás rázta meg, amitől az ablak előtt hajlongó fa madárlakói is felriadtak. Robert az ágyán feküdt. Rémálom kísértette éjszakáról-éjszakára, akárcsak Xarion egész népét, míg fel nem ébredt. Remegő kézzel törölte le a verejtékcseppeket a homlokáról, amikor észrevette, véres a keze. Tényleg is... Elvágta még este, és nem akarta bekötni az apró, de mély sebet.

Életében először felrémlett neki az álma. A véres keze adta az első kulcsot. Erőltette az agyát, próbált minél tökéletesebben visszaemlékezni. Ahogy lassan lelki szeme elé kúsztak az álomképek, rá kellett jönnie, hogy az álma tulajdonképpen a Mágus rémálma is lehetett volna.

Új tudása felzaklatta. Igyekezett nyugalmat erőltetni magára, nehogy a Mágus megsejtse, mire készül. Meg fogja ölni őt, és felszabadítja Xariont. Mindenáron.

Mert nem lehet úgy élni, hogy valaki ellopja az emberek álmait.
Köszöntő
Figyelmeztetés
Az oldal felnőtt tartalommal bír, ezért csak saját felelősségedre böngéssz az irományok között, nehogy megsérüljön a lelked! :)

eligazító

az oldal
Nyitás: 2008. okt.
Admin: angel8
× még több oldal info ×
Böngésző: MF
Mail: katt ide
Buttonom:
[több]

bölcsesség


[Made on a Mac | angel8 © 2006 - 2010]