Útmutató
Lord Alfred Tennyson:
Shalott kisasszonya
(részlet)

S mindazt, mi tükrében lebeg, szövétnekében őrzi meg: gyakran, mikor más szendereg, temetni indult bús sereg tartott Camelotba. S máskor magasban járt a Hold, tükrébe ifjú pár hatolt, „Emészt világom árnya” szólt Shalott kisasszonya.
[tovább]

üzenőfal

On-line lelkek

lélek olvassa a lapot.



Nefelejcs és Holló

Nefelejcs és Holló – A vége

 

Egy magas, sötét hajú férfi rontott be a Salisbury Hotel főbejáratán, és sietős léptekkel a recepció felé tartott. Odakint csillagfényes éjszaka volt, és a város az igazak álmát aludta.

Az idegen először gyanakodva körülnézett, aztán idegesen csengetni kezdett a pultra helyezett csengővel. A recepciós nyilván aludt valahol… Pont akkor, amikor neki sürgős dolga volna…

Nagyon sürgős, életbe vágó… De a szállodai személyzet a füle botját sem mozdította az egyre dühödtebb csengetésre.

 A férfi tekintete szikrákat szórt, majd halkan mormolni kezdett valamit. Talán káromkodott.

- Ember, nem vagyunk süketek! – mordult fel egy hátsó folyosóról előlépő, uniformisba öltözött portás. – Az emeleten viszont aludnának a vendégek!

- Keresek valakit – szólalt meg ingerülten a férfi.

- Maga nem idevaló, nem helybeli… Kit keres?

- Hermione Granger a szállodában szállt meg. Állítólag több napra foglalt szobát… Sürgős ügyben keresem.

- Nem adhatok ki információt a szálloda vendégeiről, sajnálom – ellenkezett a recepciós.

- Meg kell találnom őt… Életbe vágóan fontos…

- Valóban? – húzta fel a szemöldökét a recepciós. Az idegen orrcimpája vészesen megremegett, amikor mintegy felmentő seregként megjelent a folyosó végén még egy alkalmazott. A portást ez mentette meg a kínhaláltól.

- Charlie, gyere már vissza… Á, jó estét kívánok, tudok segíteni? Szobát szeretne? – kérdezte a pult előtt álló ismeretlen férfitől az újonnan érkező pincér.

- Nem, a feleségemet keresem, Hermione Grangert – morgott a férfi. Két percet adott magában a férfiaknak, hogy valami eredményt elérjen náluk, hogy megtudjon valamit Hermionéről, aztán mágikus eszközökhöz akart folyamodni.

- Hermione Granger? Nem az a lány, barna hajjal… De ő özvegy… Legalábbis gyászruhát hordott… - gondolt bele a pincér.

- Azt szeretném megtudni, hogy melyik szobában van – sóhajtott fel a férfi. Fekete kabátja alatt vészjóslóan megmarkolt valamit.

- A hölgy már kijelentkezett a szállodából.

- Micsoda? Hiszen elméletileg ma érkezett! – horkant fel a férfi.

- Igen, ma délután foglalta el a szobáját, de néhány órája kijelentkezett. Elkerülték egymást… Mit mondott, milyen kapcsolatban áll a hölggyel?

- A férje vagyok…

A recepciós kinyitotta a vendégkönyvet, aztán felvillanyozódva belenézett.

- Hogy hívják? Meg volt beszélve a találkozó? – kérdezte a recepciós.

- Szerinted ilyen képet vágna, ha megbeszélték volna, hogy a felesége váratlanul kijelentkezik? – vágott közbe a pincér.

- Piton – morgott a férfi. – Illetve Greyson… De ne engem faggassanak, hanem árulják el végre, hol van Hermione? Mikor jelentkezett ki?

- Pontosan két órája. Nem hagyott üzenetet, vagy egyebet…

- Viszont, ha jól emlékszem, akkor az egyik szobalány említette, hogy a szobában talált két utazóládát. Valószínűsítem, hogy a felesége holmija lehet benne… Nagyon kurtán-furcsán távozott… Zaklatott volt, és kisírt szemű…

- Miért nem próbálta megállítani? – kiáltott fel Piton. Hangjában aggodalom csengett.

- Meg is ölt volna, ha az útjába állok… elég elszántnak tűnt – emelte fel a kezét a pincér, mintegy megadva magát.

- Biztosan a felesége? A hölgy nem tűnt idősebbnek tizenhét-tizennyolc évesnél… - jegyezte meg a recepciós. Piton egyszerűen elengedte a füle mellett a megjegyzést, és inkább a pincérre koncentrált. Talán tőle mást is megtudhat még.

- Megnézhetném a szobáját, vagy legalább a csomagjait? – kérdezte Piton a pincértől. A fiatal férfi a munkatársára sandított.

- Végül is, miért ne… De nem vihet el semmit, hétfőn reggel feladjuk a csomagokat a bejelentkezéskor megadott címre, hogy mindenképpen megkapja a hölgy… Jöjjön – sóhajtott a pincér, majd az emelet felé indult. Piton gyors léptekkel követte, és a legkevésbé sem figyelt a recepciós rosszalló morgására. – Tudja, este én szolgáltam fel a vacsorát. Miss Granger még este a szobájába rendelt egy könnyű salátát, aztán amikor felvittem neki, szinte elkergetett… Meglehetősen labilis volt a hölgy lelkileg…

- Nem vigyáztam rá eléggé – morogta maga elé Piton halkan, aztán komor tekintettel lépkedett az alkalmazott után.

Alig két perc múlva feldúltan hagyta el a szállodát, miután kiosztott két, kimért emlékezetmódosító bűbájt. Legszívesebben az exmemoriamokra sem pazarolta volna az idejét, azonban Perselus Piton, illetőleg immár Daniel Greyson sosem végez félmunkát, valamint sosem hagy nyomot maga után…

 

A szállodából kilépve sietősen indult el egy félreeső helyet keresve. Az első, kivilágítatlan sikátorig vette az irányt. A város egyébként semmit sem változott az elmúlt fél év alatt. Néhány boldog emlék sétált a férfival szembe, amikor anno decemberben, ugyanabban a zsákutcában kóboroltak a lánnyal, kéz a kézben, vastag kabátokba és puha sálakba bugyolálva a hideg tél elől.

Az emlék-Hermione szelíden hozzábújt az emlék-Perselushoz, szerelmesen összenevettek, aztán lassan semmivé foszlottak az utcasarkon, ahol összetalálkoztak az emlékgazdával. Piton keserű mosolyra húzta a száját, aztán visszatért a valóságba.

Megállt egy sötétebb, és omló vakolatú fal árnyékában; aztán kinyitotta a szállodai szobából elhozott naplót. Hermione azt is maga mögött hagyta, hogy már arra sem lesz szüksége. A férfi fekete tekintettel lapozott bele a szerelme titkos naplójába, de semmivel sem lett okosabb tőle.

Annyit tudott meg csupán, hogy Perselus halálhírét követően a lány súlyos depresszióba esett. Egyszer megpróbálta megölni magát, és akkor a Szent Mungóba került. Utána pedig alig tudott visszailleszkedni az iskolatársai közé… Közönyös és boldogtalan lett.

Szinte belebetegedett a szerelme halálába, majdnem belehalt…

Az utolsó bejegyzés április 30-ai dátumot viselt. És az is csak arról árulkodott, hogy Hermione meg akar halni; mert Perselus nélkül képtelen élni. „Igazság szerint az sem izgatna, ha mindenből troll-t kapnék… Már csak a szombat érdekel. Utazhatok Salisburybe…”

Piton lenyelte a könnyeit, aztán egy néma bűbájjal összezsugorította a naplót, és a zsebébe rejtette. Elővette a társkereső könyvét, kinyitotta, de mivel szerelme szemmel láthatóan mindenkit letiltott, így semmi újat nem tudott meg abból sem.

- Nem hiszem el, hogy egy 17 éves gyerek logikája kifog rajtad, Piton… - morgott a bajsza alá magatehetetlenül. Tudta, hogy minden perc számít, hogy megtalálja a szerelmét, és megakadályozza, hogy tényleg megölje magát Hermione.

Legszívesebben vakon Norvégiába hoppanált volna, és egyesével vizsgálta volna át a sziklákat, hogy megtalálja a lányt.

Annyi energiájába, idejébe, és szenvedésébe került, hogy egy viszonylag biztonságos, és lekövethetetlen életformát alakítson ki magának, hogy talán a legfontosabb elemét, a nőt felejtette ki az egészből. Csak azzal nem számolt, hogy Hermione valósággal beleőrül az elvesztésébe… Átkozta magát, átkozta a kialakult helyzetet, a társkereső könyvet, Nefelejcset és Hollót egyaránt…

Egy kicsivel Hermione is lehetett volna erősebb, hogy legalább megpróbáljon túllépni a szerelme halálán… Piton megrázkódott a kora nyári szélben. Inkább mégis kizárólag magát átkozta tovább, egyedül saját magát… Hiszen Hermione az utóbbi hónapokban is csak a szerelmét és a hűségét bizonyította…

Talán soha nem lett volna szabad megismerkedniük, találkozniuk, egymásba szeretniük… Akkor Hermione most nem tartana a halála felé…

Átkozott Malfoy, átkozott könyv, átkozott Holló! Ha annak idején tartózkodott volna ettől az egész őrülettől, akkor most kergetné a halálba a szerelmét…

 

A kétségbeesés fénye mellett felvillant egy halvány reménysugár is a férfi tekintetében, amikor ismételten saját magát, Holló-énjét kezdte megmorogni. A következő pillanatban Holló2-ként regisztrált, és jelentkezett be a társkereső rendszerbe – csodák csodájára, így megtalálta Nefelejcs2-t.

Büszke mosoly suhant át a szája szegletén, aztán sebesen a privát üzenetek olvasásához és írásához lapozott.

 

Nefelejcs2: Kijelentkeztem a szállodából, aztán hoppanáltam Salisbury egyik kihalt utcájáról… De nem jutottam el Norvégiába – látod… erre sem vagyok képes… Itt állok valahol, Skóciában… egy sziklán… Legalább ez sikerült, legalább a sziklákat és a tengert megtaláltam…

Bárcsak Téged is megtalálhatnálak, Perselus…

Őrülten fázom, de szeretném megvárni a hajnalt… Még egyszer, utoljára szeretném látni a napfelkeltét… Utána… utána követlek, Szerelmem…

 

Perselus felsóhajtott, hogy csak Skóciáig jutott a lány. Ráadásul napfelkeltéig még bőven van másfél órája, hogy megtalálja… Soha nem örült ennyi másfél órányi haladéknak a férfi.

- Hermione… Ne tégy semmi őrültséget, könyörgöm! Élek, és szeretnélek megtalálni… Nagyon megnehezíted a dolgomat, ha valami végzeteset követsz el, mielőtt megölelhetnélek! Nehogy meghalj… Mindent meg tudok magyarázni… Nagyon szeretlek… -írta a társkereső könyvbe Piton, aztán azon kezdett gondolkodni, hogyan találhatná meg könnyedén a szerelmét.

Legelső lépésként megnézte a zsebóráját, hogy pontosan mennyi ideje van még napfelkeltéig. Kilencvenhárom perc. Nyelt egy nagyot, becsukta a könyvet, aztán a zsebébe süllyesztette.

Óvatosan körülnézett, hogy figyeli-e valaki, lát-e mozgást az ablakokból; de minden ablak feketén ásított, és a sikátorban csak az elszabadult újságokat sodorta a szél.

Piton villámgyorsan megfordult a saját tengelye körül, kabátja könnyedén lebbent a szélben, aztán foszlott a semmibe, akárcsak a férfi. A sikátor sötéten és elhagyatottan kanyargott az éjszaka leple alatt, megtartva a homályba rejtőzők titkait.

 

Perselus a következő percben zihálva bukkant fel egy tengerparti vidéken. Amint elmúlt a hoppanálás utáni fülzúgása, rögtön elindult a sziklák felé. Varázspálcájával világította ki az utat, amerre ment. Közel s távol egyetlen lélek sem ült, vagy állt a sziklákon.

Hirtelen rászakadt a reménytelenség, hogy talán sosem látja viszont Hermionét, és sosem fogja megtalálni… és a lány miatta dobja el magától az életét… tudta, hogy azt sosem bocsátaná meg magának, ezért nyugalmat erőltetett magára, és feszülten kutatni kezdett az agyában. Keresnie kell egy olyan varázslatot, amivel könnyedén megtalálhatja a lányt. Hiszen annak idején is tűntek el dolgai, azokat is valamilyen kereső-bűbájjal hívta elő…

De hogy is hangzott az igézet? Egyáltalán használhatja emberre is?

Millió varázsige eszébe jutott, de egyiket sem találta megfelelőnek a kialakult helyzetben. Sosem gondolta volna, hogy ennyire el tudja veszíteni a józan eszét, ha a szerelme életéről lehet szó… Úgy érezte, mentem megfojtja valami, eddig ismeretlen félelem. Elszorította a torkát, és alig kapott tőle levegőt.

Egy percre leroskadt az egyik sziklára, és a szakadékba bámult. Adott magának néhány másodpercet, hogy összeszedje a gondolatait, és a szilánkokra tört érzéseit. Rettegett, hogy a saját hibájából fogja elveszíteni Hermionét.

A mélyben haragosan zúgtak a sziklákhoz csapódó hullámok, néha egészen hátborzongató hangot adva. Perselus hátán a hideg futkosott, amikor arra gondolt, hogy a kemény sziklák, és a felkorbácsolt vízhegyek porrá törhetik a szerelme csontjait…

 

Hermione a sötétben ült egy sziklán, szinte vakon tapogatatta ki az utat odáig. A pálcáját ugyanis kettétörte, és messzi elhajította magától. Úgy sem lesz már szüksége rá soha többé.

Csak ült a nyirkos sziklán, és hagyta, hogy az éji harmat belepje őt is. Lassan átnedvesedett a szoknyája a párás időben.

Hajába néha belekapott a sós illatú szél.

Boldogtalanul nézett az alatta morajló tenger felé. Csak sejtette, hogy mennyivel lehet magasan a sziklák felett – de az is elég volt, hogy valamennyire megnyugtassa a lelkét. Még nem döntötte el, hogy rögtön, napkelte után a tengerbe veti-e magát, vagy még előtte lesétál a partra, és inkább a fájdalmasabb fulladást választja magának osztályrészül.

Egy alig hallható hangocska folyamatosan arra bíztatta, hogy csak maradjon a helyén, üljön és várjon. Legbelül ezt életösztönként fogalmazta meg magának, és igyekezett elhallgattatni az idegesítő hangot.

A társkereső könyvét is a mélybe hajította, de hallotta, hogy az nem esett messze, csak valahova a kövek közé. Legszívesebben a könyv után dobta volna a szívét is, hogy ne fájjon annyira Perselus hiánya…

 

Piton szinte gúzsba kötve állt egy sokadik sziklaszirten, és fogalma sem volt, hogyan találhatná meg a szerelmét. Kétségbe esésében néhány százméterenként hoppanált, majd dehoppanált, hogy esetleg rábukkanjon a lányra – eredménytelenül.

Csak annyit ért el az utóbbi pár kilométer megtétele után, hogy meglehetősen elfáradt, és elpazarolt háromnegyed órát a kilencvenhárom percéből.

Ha nem sajnálta volna az időt magára, akkor leült volna, hogy fújjon egyet, és erőt gyűjtsön. De már szorította a hajnal, az ég lassan elkezdett kivilágosodni keleten; így folytatta az útját.

- Hermione! Hermione! Hermione… - kiabálta a félhomályba, majd válasz híján dehoppanált, hogy alig háromszáz-négyszáz méterre felbukkanjon.

Tudta és érezte, hogy így sosem fogja megtalálni a szerelmét. Abban a reményben kereste elő a zsebéből a társkereső könyvét, hogy esetleg Hermione válaszolt neki. De csalódnia kellett, mert nem érkezett válasz… Hermione nem írt egyetlen sort sem… sőt talán már nem is élt…

Piton szemében sokadszorra gyűltek össze a könnyek. Megint felnézett a keleti égboltra, és az egyre világosuló felhők egyre mélyebb reménytelenségbe kergették.

Egy halvány ponton már rózsaszínné élénkült a horizont, megfestve az arra úszó felhőket.

Perselus felsóhajtott, aztán ismét dehoppanált. Az eltűnése pillanatában ismételten arra gondolt, hogy bárcsak Hermione mellé érkezhetne.

Minden szívdobbanásával a lányt éltette, és próbálta életben tartani, de azt kellett észrevennie, hogy a saját félelmeit sem tudja legyőzni.

 

Ahogy egyre világosodott a horizont, Piton egyre ziláltabb idegállapotban hoppanált, majd dehoppanált. Annyi előnye volt, hogy közben elmúlt a sötétség, hogy messzebb ellátott a sziklafalakon, és a tekintetével gyorsabban át tudta kutatni a környéket.

Igyekezett kioltani magából a folyamatosan a szívére nehezülő önvádat – amikorra felbukkantak az első napsugarak a tenger szélén, ez irányú küzdelme végleg elbukott.

Amikor megint dehoppanált, előtörtek a könnyei, aztán a semmibe vesztek; szikár alakjával, és bús szemével együtt. Szíve minden kétségbeesését, szerelmét és élni akarását egyetlen dobbanásba akarta sűríteni, hogy azzal találja meg Hermionét.

Ahogy ismét testet öltött, letörölte a könnyeit, aztán gépiesen nézett körül a kövek között. A hajnali szél egyre erőszakosabban tépte a kabátját, és a harmat csúszóssá tette sziklákat.

Az egyik hasadékban Perselus egy összetört varázspálcára lett figyelmes. Lehajolt, felvette – semmi kétsége nem volt többé, jó környéken járt végre.

A pálcában Hermione tulajdonára ismert; aggódva nézett körül, de a sziklákon egy lelket sem látott. A kezében szorította a pálca darabjait, és azokkal indult a sziklaperem felé.

- Hermione! Hermione! Tudom, hogy itt vagy… valahol… - kiabálta a napkeltébe. – Hermione, szeretlek! Adj valami életjelet… Kérlek… - a zúgó szél messzi elvitte a férfi kétségekkel teli kiáltásait. Úgy kapaszkodott az eltört pálcadarabokba, mintha az élete múlna rajta. Valósággal kincsnek, és életjelnek tartotta Hermione elhajított varázspálcája töredékeit. A szívében félelem égett, de még remélte, hogy a lány valahol a kövek között üldögél; az esze azonban már azt suttogta, hogy elkésett.

Alig másfél méterre a sziklaperemtől megállt, és egyszerűen nem mert közelebb menni, nehogy olyan látvány táruljon a szeme elé, amiért halálra átkozhatná magát. A földbe gyökerezett a lába, és egész testében remegni kezdett, elharapózott a lelkében ugyanaz a fájdalom, és ugyanaz a veszteség, amit valószínűleg Hermione is érzett, és amit hónapokig cipelt magában, mire végre letehette…

Csak állt a szirten, hamuszürke arccal, szorította a pálcadarabokat, mintha a szívét próbálná összetartani. Rátört ugyanaz a fullasztó érzés, mint amikor először szembesült az időhiánnyal, és a várható veszteségekkel.

Hát semmit sem ért az elmúlt másfél órás ámokfutás. Semmit sem ért az elmúlt hónapok készülődése, magánya, és távoli szerelme…

 

A horizont széléről a narancssárga nap egészen a tenger fölé kúszott, és szétkergette a felhőket. Perselus torkából artikulálatlan üvöltés tört elő, majd térdre rogyott, és úgy szorongatta tovább a törött pálcadarabokat. Bárcsak előbb ideért volna… Bárcsak több ideje lett volna… Bárcsak lett volna bátorsága levelet írni a lánynak – akkor mindez elkerülhető lett volna…

De ő gyenge volt, és gyáva… elbújt és meglapult, mint a férgek, amíg a szerelme a poklokat járta nélküle… Gyűlölte és megvetette magát, átkozta a saját fejét. A szél dühöngve zúgta körbe megtört alakját.

 

- Perselus? – kérdezte alig hallhatóan Hermione. Kissé felemelte a fejét, aztán mégis visszalapult a sziklához. Mintha egy pillanatig a hőn szeretett férfi hangját hallotta volna az embertelen szélben.

A társkereső könyve egy mély nyiladékba esett, és mindenképpen ki akarta szabadítani onnan, hogy még egyszer, utoljára elolvashassa, amit írt. A könyv nagyon mélyen beesett, így hosszasan kellett nyújtóznia a kövön, mire végre elérte.

A nap időközben felkelt, így amikor végre a kezében tudta a könyvet, lassan felült, és óvatosan visszakapaszkodott a sziklaszirt tetejére. Az éles kövek több helyen megsebezték a tenyerét, és a hosszú, fekete szoknyája is beakadt néhány kiálló kőcsipkébe, szétszaggatva a szoknya alját.

Amikor teljesen felért a sziklafal tetejére, és körülnézett, egy térdeplő alakot vett észre, néhány méterre tőle.

- Perselus? – kérdezte ismét alig hallhatóan. Nem akart hinni a szemének.

 

A saját nevére figyelt fel Perselus, vörös szemmel nézett a hang irányába. Először azt hitte, egy angyalt lát maga előtt. Igaz, az angyalnak nem volt cipője, hanem mezítláb, és véresen áll a férfi előtt; és fekete szoknyája is elszakadt. Kezeiről csepegett a vér, ujjai között egy ismerős könyvet tartott.

Piton azt hitte, menten szívrohamot kap, amikor Hermione hasonlóan vörös szemébe nézett.

- Perselus?

- Hermione? Hermione! – ölelte át a reszkető lány derekát. Erősen és kétségbeesetten kapaszkodott Hermionéba, alig akarta elhinni, hogy mégsem veszítette el az élete értelmét. Bőven elég volt egyszer lemondania róla… - Merlin… Köszönöm… Köszönöm, hogy élsz… Annyira féltem, hogy nem talállak meg időben… annyira féltem, hogy meghalsz, mielőtt… úgy örülök, hogy élsz…

- Perselus… El sem hiszem, hogy te vagy az… - csuklott el Hermione hangja. A következő pillanatban a térdei felmondták a szolgálatot, és a férfi elé rogyott. Szeméből előtörtek a könnyek, és azokon keresztül nézte a halottnak hitt szerelmét. – Hát élsz… Ez nem lehet igaz… Ez nem lehet igaz…

- Annyira sajnálom, nem jelentkeztem előbb… Hermione, annyira sajnálom… Nem akartam kockáztatni, hogy lebukom; de már tudom, hogy sokkal többet kockáztattam, mint a biztonságomat… az életeddel játszottam… Bocsáss meg… Bocsáss meg, Hermione – ölelte meg a lányt Perselus. Hermione elejtette a könyvét, és minden ujját olyan erővel mélyesztette a férfi hátába, hogy Piton legszívesebben feljajdult volna.

- Hát élsz… Mégis élsz… Merlinre… Ezért imádkoztam, hogy találkozzunk… Élsz… és én is élek… Úgy szeretlek… Annyira hiányoztál… - zokogta a lány, szorosan a férfi karjaiban. – Meg akartam halni… Nem volt értelme élnem nélküled… De mégis élsz… Hála Istennek, élsz… és én is…

- Annyira örülök…

- Én is… De hol voltál…? Mi történt januárban? Hogy élted túl… Hol voltál? Annyira örülök, hogy élsz… alig hiszem el… el sem hinnéd, mi minden történt velem… de veled mi történt…? – Hermione a szerelme nyakába fúrta az arcát. El sem tudta hinni, fel sem tudta fogni, hogy száz és száz átsírt éjszaka után mégis teljesül a vágya, és érezheti Perselust. Érezheti az ujjaival, a bőrével, teste minden porcikájával.

Perselus ismerős sápadtsága visszatért, és félszegen megsimogatta a kedvese tarkóját. Eldöntötte, hogy soha többé nem engedi el a lány kezét, nem téveszti szem elől. Viszont egy pillanatra el kellene engednie, hogy egy kabátot bűvöljön rá, vagy esetleg a sajátját a lányra adja…

- Meglapultam, hogy ne találjanak rám a halálfalók… Egyszerűen képtelen voltam a Nagyúr mellett maradni, túl veszélyesnek tűnt a helyzet. Lebuktam volna, ha mellette maradok, és ez az életembe került volna… Így megrendeztem a halálomat… Három hétig folyamatosan cikkeztek róla, tudom…

- Én egy hétig el sem akartam hinni… esküszöm… éreztem, vagy érezni akartam, hogy élsz… hát mégis jól éreztem… akkor… - sírt Hermione. Egyszerűen nem tudott parancsolni a könnyeinek.

- Walesben rejtőzködtem, aztán Írországba utaztam… találtam egy megfelelő házat, távol mindentől és mindenkitől… először azt hittem, hogy mindenkinek jobb lesz, ha halottnak hisznek… aztán valami elkezdte rágni a szívemet, hogy neked biztosan hiányzom… Hogy esetleg te gyászolsz… Hiszen olyan furcsán váltunk el…

- Esetleg gyászollak… Miért nem olvastad el a könyvben hagyott üzeneteimet?! Abból tudhattad volna…

- Elvesztettem a könyvet, amikor egyszer gyorsan kellett továbbhoppanálnom… Nem mehettem vissza érte… Aztán amikor, egyszer mégis megtettem, immár áltestben; akkor már nem találtam meg a könyvet…

- Áltest, és álnév… mit számít… élsz, és ez a fontos…

- Vettem egy új könyvet, de akkor már te nem válaszoltál…

- Elégettem a saját példányomat – remegett Hermione. Perselus igyekezett minél szorosabban ölelni, és melegíteni a feleségét.

- Micsoda? Hát mégis volt hozzá erőd? Büszke vagyok rád, kicsim… Túl tudtál volna lépni rajtam… - sóhajtott fájdalmas- büszkén a férfi.

- A csudákat… Fogalmam sincs, hogy mi történt velem… úgy két-három hét teljesen kiesett az életemből… mindenféle nyugtatón és gyógyszeren tartottak életben… akkor történt, hogy a kandallóba vágtam a könyvemet… Mert csalódott és ostoba voltam… Aztán már nem volt visszaút… megpróbáltam meghalni… de nem sikerült… most már azt mondom, szerencsére…

- Én is azt mondom… Egyáltalán, hogy jutott ez eszedbe, hogy öngyilkos légy?! Mintha nem azt beszéltük volna meg, hogy szépen túléled a halálomat?!

- Túl is éltem, nem? – mosolygott halványan a lány, Perselus vállán nyugtatva a fejét.

- Mármint kicsit tovább, mint három hónapig…

- Négy nap híján négy hónap. Az rengeteg idő ám… Nagyon sokat sírtam… Sokat küzdöttem magammal, hogy idáig eljussak… ugyanis azt kérted tőlem, hogy a tanévet mindenképpen fejezzem be… és én be akartam fejezni, mert te is ezt akartad volna…

- Istenem… Te mindig a szabályok szerint játszol… akár életről, akár halálról legyen szó…

- Pontosan… Hogy találtál rám?... Annyira szeretlek… Hihetetlen, hogy itt vagy velem…

- Salisburyből is voltam, aztán nagy nehezen feltörtem a letiltó varázsigéidet, és akkor megtudtam, hogy Skóciáig jutottál… Aztán kétségbe esetten össze-vissza hoppanáltam végig fél Skócián, hogy megtaláljalak… Rettegtem, hogy nem érek ide időben… Aztán szerencsére mellém álltak az istenek… Hol voltál? Nem láttam senkit a sziklák között…

- Lent voltam az egyik hasadékban… Eldobtam a könyvemet, aztán úgy gondoltam, hogy még egyszer mégis el akarom olvasni… hogy semmit sem felejtettem el… hiszen nem hal meg minden héten az ember…

- Még szerencse, hogy ilyen precíz lány vagy… A szállodában a recepciós alig akarta elhinni, hogy a feleségem vagy… Azt hittem, mentem megátkozom…

- Nem tudtam ott maradni, ugyanabban a szobában, ahol régen is megszálltunk… Mindenhol téged láttalak… mindenhol találkoztam az emlékeddel…

- A sikátorban engem is megcsapott egy emlék… Nagyon féltem, hogy elveszítelek… Néhány napja jöttem rá, hogy képtelen vagyok élni nélküled, és mindenképpen megkereslek… Akkor is, ha az életemmel fizetek érte…

- Úgy örülök, hogy így döntöttél…

- Hát még én… De most már álljunk fel… Gyere, teljesen átfagytál… - suttogta halkan Piton, aztán felsegítette Hermionét. Egy pillanatra el akarta engedni a lányt, mire az eltántoríthatatlanul csimpaszkodott a férfi derekába.

- Ugye tudod, hogy az életeddel fizetsz azért, ha most elengedsz? – kérdezte nevetve, a könnyein át Hermione.

- Csak a kabátomat akarom rád adni…

- Nem kell a kabátod… Csak te kellesz, Perselus… Vagy most hogy is hívnak? Elfelejthetetlen Herceg? Acsarka? Vagy, más idegesítő becenevet találtál magadnak?! Most raktam össze a képet… Hogy tudtál játszani velem? Ez nagyon gonosz dolog volt…

- Honnan tudhattam volna, hogy még mindig szeretsz? Hogy még őrzöd a titkunkat?

- Tényleg… nem tudhattad…

- Tudhattam volna… - húzta el a száját Perselus.

- Én pedig érezhettem volna, hogy élsz – mosolygott a lány.

- Most már érzed, remélem – morgott gúnyosan Piton.

- Érzem, drága férjem-uram… De tényleg… most akkor kinek vagyok a felesége?

- Daniel Greysoné… Ez az új nevem… Ugyanolyan az áltestem, mint decemberben… Rajtad kívül senki sem lát olyannak, amilyen valójában vagyok… És majdnem elveszítettelek… Pedig írtam egy üzenetet is, hogy ne csinálj semmi őrültséget, amíg meg nem talállak…

- Tényleg?! Írtál az új könyvbe?

- Igen, Holló2 néven… hátha az még mond neked valamit…

- Úgy szeretlek… - sóhajtotta Hermione. – Megmentettél…

- Magamat mentettem meg… - felelt halkan Perselus. Hermione boldog mosollyal nézett a férfira. – Egy fikarcnyit sem ér nélküled az életem…

- Ez ismerős érzés… Teljesen kifordultam magamból, amióta gyászollak… Talán nem is szeretsz már…

- Hogy mondhatsz ilyet… Jobban szeretlek mindennél… és mindenkinél… magamnál, az életemnél… Maradj velem örökre, Hermione… én örökvirágú Nefelejcsem…

- Már nem is tehetek mást, Perselus… Mindenki úgy tudja, hogy meghaltam… A szüleim holnap megkapják a búcsúlevelemet, aztán elkezdenek keresni égre-földre… Ha nem akarok szégyenszemre hazakullogni, és hidd el, nem akarok; akkor veled kell mennem…

- Velem jönnél?

- Ez nem kérdés… Sosem volt az… Most már a tiéd vagyok, teljesen a tiéd… - nevetett fel Hermione. Perselus a saját könnyeivel küzdött, de szerelmesen megcsókolta a kedvesét. Minden éjjel, és minden nap arra vágyott, hogy még egyszer életében érezhesse Hermione száját.

A lánynak hasonlóképpen könnyes volt az arca, hasonló vágyakat és gondolatokat kergetett magában. Első csókuk kellemesen sós ízűre sikerült, de ennél finomabb, és boldogabb csókot sosem akartak volna.

- Sosem kaptam ekkora kincset az élettől… Talán nem is tudok rá eléggé vigyázni… - morogta halkan a férfi, mire Hermione gúnyosan felnevetett.

- Már megint ez a kishitűség, szívem…

- Ne pimaszkodj, Granger! Inkább kezdj el gondolkodni, hogy milyen áltested legyen…

- Ha már a nyakadon maradtam, akkor passzoljak a képbe, igaz? - a lány hosszú ideje először érezte felszabadultnak és boldognak magát. Tudta, hogy még rengeteg megbeszélnivalójuk volna Perselussal; mégsem siettette azokat. Először csak ki akarta élvezni, hogy egyáltalán él a szerelme…

- Te tényleg megőrültél… Dehogy maradtál a nyakamon… Abba haltam volna bele, ha azt mondod, hogy örülsz annak, hogy élek, de inkább visszatérsz a megszokott életedbe…

- Nincs megszokott életem… Csak egy rémálom, amit mindenképpen magam mögött akarok hagyni… Vagy veled, vagy a halállal…

- Akkor inkább már velem…

- Örökké veled!

- Gyere, menjünk innen… Kapaszkodj belém, megmutatom Írországot, és hogy hol élek… - mosolygott büszkén Perselus.

- Társas, nemzetközi hoppanálás? Szuper… rá kellett jönnöm ma éjjel, hogy nem tudom egyedül elhagyni az országot…

- Merlinre… Én ennek inkább örülök…

- Sok a szöveg, férjem-uram, inkább vigyél haza…

- Ahogy szeretnéd, szívem – morgott Piton. – Aztán majd hallgathatom, hogy nem tetszik a ház fekvése, és a bútorzata… Nem gondoltam én ezt végig…

- Én is így gondolom… De majd visszafogom magam, ígérem.

- Nehogy! Akármilyen vagy, én szeretlek és szeretni is foglak… Tűzön-vízen át vezethetsz…

- Ne mondj ilyen nagy szavakat, Perselus, mert a végén vérszemet kapok tőlük – kuncogott Hermione. Piton is felnevetett halkan. A szeme körüli ráncok ellágyultak, látszott rajta, hogy az elmúlt hónapokban sokat öregedett. Megviselte a halála, és az élete újrakezdése… talán nem is nevetett még ebben az évben… ahogy Hermione sem…

Cinkosan egymásra néztek, aztán szorosan összeölelkezve dehoppanáltak. Hermione hagyta, hogy a szerelme átvezesse az ismeretlenbe. Szerelmesen és megváltottan lehunyta a szemét, és szinte élvezte, ahogy a tüdejében szúrni kezdett a levegő, amikor elveszítették az alakjukat. Imádta, hogy még az utolsó pillanatban is Perselus karja ölelte, majd egy kósza másodpercig lebegett a semmiben, hogy újra testet öltsön egy másik, idegen vidéken.

Új élet, új remény, és újra szerelem várta, pont, amiről ébren álmodott annyi éjszaka… Tudta, hogy boldog lesz Pitonnal, és sosem fogja megbánni, hogy így határozott. Már előre megszenvedték, és megfizették a boldogságuk árát. Ettől kezdve csak szerelmes és boldog napok következnek.

Perselusnak hasonló gondolatok kavarogtak a lelkében. Amint a háza melletti erdőbe hoppanáltak, a kedvesére mosolygott, aztán ölbe kapta, elvégre az új asszonyt illik átemelni a küszöbön… vagy legalább a birtokhatáron…

 

Köszöntő
Figyelmeztetés
Az oldal felnőtt tartalommal bír, ezért csak saját felelősségedre böngéssz az irományok között, nehogy megsérüljön a lelked! :)

eligazító

az oldal
Nyitás: 2008. okt.
Admin: angel8
× még több oldal info ×
Böngésző: MF
Mail: katt ide
Buttonom:
[több]

bölcsesség


[Made on a Mac | angel8 © 2006 - 2010]