Útmutató
Lord Alfred Tennyson:
Shalott kisasszonya
(részlet)

S mindazt, mi tükrében lebeg, szövétnekében őrzi meg: gyakran, mikor más szendereg, temetni indult bús sereg tartott Camelotba. S máskor magasban járt a Hold, tükrébe ifjú pár hatolt, „Emészt világom árnya” szólt Shalott kisasszonya.
[tovább]

üzenőfal

On-line lelkek

lélek olvassa a lapot.



Bukott Démonok vacsorája

Vér és boldogság szaga kavargott a sajtpultnál, ezért Lilith fintorogva kerülte ki az elégedetten sajtot válogató lányt. Vörös haja volt, lányosan karcsú testalkata, nagy barna szeme, és szép ívű szája, ráadásul idegesítően boldognak tűnt. Messziről ordított róla a szerelem, a békesség... És letagadhatatlanul körbelengte a vérszag.

Az emberek mindezt, különleges érzékszervek és általános empátia híján, észre sem vették; jöttek-mentek, vásároltak a boltban. A boldogság és a vérszag egyedül Lilithnek tűnt fel, neki is csak azért, mert különösen éhes volt.

Démon létére a múlt éjjel megmentett egy bajba jutott lányt, aki éppen a kutyáját sétáltatta a parkban. Vérszívó árnyak támadtak a szerencsétlenre, ő pedig a lány mázlijára pont arra járt, és képtelen volt végignézni, ahogy megölik. Az árnyak súlyos sebeket ejtettek a lányon, aki a hirtelen vérveszteségtől szinte azonnal el is ájult. Lilith körül sem nézett a sötét, kihalt utcán, attól tartva, hogy esetleg megláthatják; rögtön egy fényfolyamot küldött a lányon lakmározókra. Valósággal élvezte, hogy ismét magas szintű fényvarázslatot hajthatott végre, és bosszúságot okozhat az alvilágnak. A fény hullámként hömpölygött végig az éjszakában, felriasztva a ködszerű, ámde lassan fizikai testet öltő pokolfajzatokat. Az árnylények szélként sűvítve, visítva kezdtek kavarogni a jeges levegőben, majd a következő fényhullám után szertefoszlottak a gyülekező felhők alatt. Lilith jókedvűen vigyorgott, míg meg nem érezte az egyre erősebbé váló vérszagot. Nem ment közelebb az úttesten fekvő lányhoz, csak felvett egy nagyobb kavicsot, és bedobta vele a legközelebbi, fénytelenül ásító ablakot. Megvárta, míg elül az üvegcsörömpölés, szitkozódva villanyt kapcsolnak, és csak ezután húzódott vissza az árnyékba. Tudni akarta, hogy megtalálják a lányt, és a szemetes konténer mögé bújt, reszkető kutyáját.

A váratlan mágiahasználat elvette az erejét, ezért döntött úgy, hogy ideje bevásárolnia. Szórakoztatta a saját gyakorlatiassága, és elővigyázatossága. Régebben el sem tudta volna képzelni azt, hogy a Földön fog élni az emberek között, és vásárolni fog, ha élelemhez akar jutni.

Magas rangú démon volt, olyan alakváltó, aki az évezredek alatt rengeteg ősi varázslatot megtanult, és néhány sajátot is kifejlesztett, hogy életben tudjon maradni az alvilágban. Odalent csak a nagyon erősek és a nagyon furfangosak élik meg a Félezret. Legalábbis így volt, míg egy ostoba alkimista el nem cserélte az általa kotyvasztott halhatatlanság szérumát a fiatalság vizére, ugyanis egyetlen homokszem került csak a gépezetébe: a bájital örök életet adott ugyan, de fiatalságot nem. Az alkimista több száz évig élt öregen és gyengén, mire sikerült találnia egy démont, aki előterjesztette az ügyét a Tanácsban. Az Öregeknek természetesen több sem kellett, azonnal belementek a cserébe. Az alkimista ismét fiatal lett, míg a démonok, akik ittak a főzetből, halhatatlanok. Csakhogy a szer hamar elfogyott, így a démonok felbéreltek egy Megszállót, hogy költözzön az alkimista testébe, és addig gyötörje, míg újabb és újabb adag szérumot nem készít. Az alvilág java halhatatlanná változott, és ez megnehezítette az Angyalok gonosz elleni küzdelmét.

Lilith, aki belefáradt és beleunt az örökös háborúba, magánfegyverszünetet kötött az Égiekkel. Engedélyt kapott arra, hogy a Földön éljen, Angyalok és Őrzők által háborítatlanul, amennyiben beilleszkedik a halandók közé, és nem hívja fel magára a figyelmet. Az új élet lehetőségéért cserébe odaadta a saját adag halhatatlanná tévő italát. Ő egyébként sem akarta meginni. Nem tartotta helyesnek, hogy az a pár uncia folyadék olyan erőt és hatalmat konzerváljon, amit nem lenne szabad.

Ahogy oldalra fordult, hogy vessen még egy pillantást a vérszagú lányra, hosszú, fekete haja meglibbent. Eldöntötte, hogy ma megengedi magának a Gazdag Vacsorát. Elvégre múlt éjjel nagyon jól viselkedett, és most is kitűnően teljesít, ugyanis nem rendezett tömegmészárlást a vérszag ellenére, de még csak a vöröshajú boldogságvirágot sem csábította magához, hogy egy félreeső helyen kitépje a szívét, és megízlelje azt. Vészesen megremegett az orrcimpája, amikor végiggondolta ezt az eshetőséget is.

- Mit adhatok? - kérdezte tőle a tőkehúspultban álló eladónő.

- Marhaszívet szeretnék néhány darabot, valamint abból a májból egy kilót... Nem baj, ha véresebb.

- Mást adhatok?

- Velőt is kérek, de lehetőleg frisset adjon! Ne azt, ami itt levegőzik a pultban...

- De kérem, ez a velő friss!

- Nem fogok vitatkozni. Velőt akarok, de nem ezt itt. Fogalma sincs arról, hogy ki az apám...

- Ki az apja? - kérdezte unottan, a száját elhúzva az eladónő, miközben foglaloskodni kezdett a leadott rendelés összeállításával.

- Az én apám egy... egy... hentes. - Lilithnek hirtelen nevetni támadt kedve a saját közlékenységén, aztán mégis olyan mord arcot vágott, hogy a pultosnak eszébe se jusson tovább kotnyeleskedni.

- Értem - dörmögte az eladó, aztán belemélyedt a munkájába. Többé-kevésbé szakszerű mozdulatokkal összekészítette, és becsomagolta véres, hideg belsőségeket, aztán átnyújtotta őket Lilithnek. A démon igyekezte elterelni a figyelmét a hangulatingadozásáról, gyorsan elvette a csomagokat, útban a pénztár felé beletett a kosarába egy nagy adag csokoládés jégkrémet, majd beállt a sorba. Próbálta kikapcsolni az érzékeit, de egyre éhesebb és éhesebb lett, ezáltal folyamatosan élesedtek az ösztönei.

Olyan gyorsan fizetett a kasszánál, hogy a lopott hitelkártyáját is otthagyta a pénztárosnál, és úgy vitték utána az üzlet bejáratáig. Amikor visszaadták neki, csak morogni maradt ereje, aztán hazarohant, mielőtt meggondolta volna magát, és inkább a friss húst és vért választja a műanyag zacskóba csomagolt helyett. Olyan sebesen szedte a lépteit, hogy attól félt, már-már suhan az utcán, noha általában nagyon figyelni szokott az olyan apróságokra, hogy ne használjon semmilyen különleges képességet, amikor megláthatják.

A ház előtt, ahol lakott, egy magas, fekete kabátos idegen állt a kapuban. Lilith próbálta a lehető legnagyobb ívben kikerülni az ismeretlen férfit, de az úgy tűnt, direkt arra fordul, amerre a démon menni szeretett volna. Ráadásul volt valami gyanús a tartásában. Sunnyogott.

- Lilith, Lilith. Mi lett belőled? - kérdezte fojtott hangon a kabátjába bújó alak. Lilith rosszat sejtett. Érezte, ahogy egyre növekvő éhsége hirtelen másodlagosnak tűnik, mert a testében eddig elnyomott Erő dühösen fortyogni kezd. - Nézz magadra! Borzalmasan festesz.

- Mit akarsz tőlem, Belzebub? Nem hívott senki. - Morgott Lilith, miközben gyakorlottan kinyitotta a bejárati ajtaját a megfelelő kulcsokkal. Igyekezte apróságokkal lefoglalni magát, és nem foglalkozni a folyamatosan növekvő Nyomással. Be akarta csapni az ajtót nem várt vendége orra előtt, de az egy szemvillanás alatt a lakásban termett. Hatalmas alakja vészesen a lány fölé magasodott.

- Lehetnél kissé szívélyesebb is, ha már meglátogattalak - sziszegte.

- Utoljára kérdezem, mi az ördögöt akarsz?

- Azt rebesgetik odalent, hogy a "Jó Ügyet" kezdted szolgálni...

- Ez nevetséges.

- Ha csakugyan az, akkor idd meg ezt, és gyere velem! Csatlakozz a seregemhez! - Belzebub elővett az egyik zsebéből egy fiolát, amiben ismerősen kavargott némi lilás folyadék. Lilith elnevette magát.

- A Nagy Belzebub személyesen jött, hogy meghívjon a babazsúrjára? Roppant figyelmes ajánlat, de sajnos vissza kell utasítanom. Tudniillik nem fogok ráérni éppen.

- Lilith, ne légy szemtelen! Nem megkérni jöttelek.

- Hanem?

- Megöllek, ha nem jössz velem. Rossz fényt vet rám, amiért hátat fordítasz nekem.

- Ha meg tudnál ölni, már megtetted volna... Ne feledd, hogy idősebb vagyok nálad.

- De nem vagy halhatatlan, mint én!

- Mit tudsz te a halhatatlanságról? Mit tudsz te egyáltalán az életről? Még ötezer éves sem vagy...

- Ezennel Bukott Démonnak nevezlek, elveszem rangodat, és a jogot, hogy valaha is hazatérj!

- Most összetörted a szívemet - hördült fel Lilith, majd a következő pillanatban letépte magáról a kabátot, és félelmetes sikítás közepette saját, emberi alakját is.

Fantasztikus és földöntúli érzés volt szabadjára engednie a Nyomást, a Dühöt és az Éhséget. Eredeti démonalakja, amit kisebb és sérülékeny emberi testbe szorított, végre kinyújtózhatott, és élhetett. Fekete hajtincseiből fekete kígyók lettek, karja és lába megnyúlt, a hátából hangos reccsenéssel bőrszárny növekedett. Az egykor majdnem tökéletes szív alakú, halandó arc eltorzult, ajkai visszahúzódtak, helyet engedve a hatalmasra megnövekvő, több sorban kibújó, éles fogaknak.

- Nem tudsz megölni! - rettent vissza a betolakodó.

- A helyedben azért meginnám a második adag szérumot is... Te itt még nem tudsz átváltozni, nem igaz? Nem gyakoroltál eleget a Földön... És már nem is fogsz - vigyorgott a sárkányszerű lény, majd ráugrott Belzebubra. A semmiből előbukkanó farkával olyan szorosan fonta körbe a démon derekát, hogy kristálytisztán lehetett hallani a bordák és a gerinc csontjainak ropogó törését. A férfi a váratlan támadástól és fájdalomtól összerogyott, miközben Lilith a saját fejénél kétszer nagyobbra nyitotta a száját, és egyszerűen kiharapott egy darabot a démon vállából és mellkasából. Az izmos, csontos, véres falat csak meghozta az étvágyát, így a második harapással elválasztotta a férfi fejét a nyakától. Belzebubnak még csak üvölteni sem maradt ideje, mikor a feje különvált a testétől, és pattogva elgurult a szőnyegen.

Lilith oda sem figyelt a sugárban spriccelő vérre, önfeledten folytatta morbid vacsoráját, egyre-másra tűntek el a félig, vagy alig megrágott testrészek a szájában.

Ahogy lassanként csillapodott az éhsége, és megtelt a plusz energiával, amit a friss vér és hús adott neki, azon kapta magát, hogy valami új Erő bizsergeti a gyomrát. Szinte megrészegülten, lihegve feküdt a vértől tocsogó szőnyegen, ahol csak a néhai Belzebub feje és bal lábszára maradt, némi ruhafoszlányon kívül. Fel tudott volna robbanni a testében frissen kavargó Vértől és Tudástól. Amint meg tudott nyugodni annyira, hogy lecsillapítsa dübörgő Erejét, visszakényszerítette magát szokásos emberi testébe.

Kicsit kényelmetlennek tartotta a visszaváltozás nyűgjét, visszahúzni a szárnyait, és a farkát, hogy a végtagjainak megrövidítését meg se említse, mégis megtette. Alig egy perc múlva újra a halandó, és meztelen alakja feküdt a vértenger közepén. Elégedetten mosolygott, nyalogatta a száját, és az újonnan konzervált Erőt próbálta feltérképezni magában. Egyelőre még nem akart azon gondolkodni, hogy vajon tényleg örökre megölte Belzebubot, azzal, hogy gyenge emberi mását széttépte, és megette; és ez megoldást jelenthet-e a halhatatlan démonok elpusztítására - egyszerűen csak jól érezte magát, hogy Bukott Démon létére milyen jóízűen tud vacsorázni.

 

Köszöntő
Figyelmeztetés
Az oldal felnőtt tartalommal bír, ezért csak saját felelősségedre böngéssz az irományok között, nehogy megsérüljön a lelked! :)

eligazító

az oldal
Nyitás: 2008. okt.
Admin: angel8
× még több oldal info ×
Böngésző: MF
Mail: katt ide
Buttonom:
[több]

bölcsesség


[Made on a Mac | angel8 © 2006 - 2010]