Útmutató
Lord Alfred Tennyson:
Shalott kisasszonya
(részlet)

S mindazt, mi tükrében lebeg, szövétnekében őrzi meg: gyakran, mikor más szendereg, temetni indult bús sereg tartott Camelotba. S máskor magasban járt a Hold, tükrébe ifjú pár hatolt, „Emészt világom árnya” szólt Shalott kisasszonya.
[tovább]

üzenőfal

On-line lelkek

lélek olvassa a lapot.



A legyező története




A legyező kezdetben a lehető legprózaibb használati tárgy volt. Horváth Hilda művészettörténésztől megtudható: mint csaknem minden, ez is Kínából eredt. A legendák szerint egyenesen egy mandarin leányának jutott először eszébe, hogy fölhevült arcát valami alkalmas eszközzel legyezgesse. Háromezer évvel ezelőtt még kerek, illetve pálmalevél formájú volt a legyező - aztán jöttek a praktikus gondolkodású japánok. Terebess Gábor bonmot-ja szerint "a japánok nem híres feltalálók, de mindabból, amit másoktól átvesznek, jobbat és kisebbet csinálnak". Így született meg a keresztény időszámítás utáni első évszázadokban az összecsukható legyező, amely aztán exportcikként elárasztotta Kínát, sőt Európába is eljutott.

Európában kezdetben papi jelvény volt a legyező, amelyet a szentmisén használtak. A XVI. században azonban, amikorra a liturgiából már eltűnt, hirtelen elterjedt a nemesség körében. Egyre színesebb, díszesebb, rafináltabb lett, és az évszázadok során mindinkább a női viselet részévé vált. Igazi divatholmivá Medici Katalin tette Itáliában, majd - II. Henrik feleségeként - Franciaországban is. Maros Donka művészettörténész kutatásaiból viszont kiderül: Magyarországon akkoriban még uniszex eszköz volt a legyező, férfi és nő egyaránt a legyek távol tartására használta. Erre utal legalábbis, hogy a Bercsényi Miklós ungvári várában 1701-ben felvett leltár szerint a derék gróf négy legyezőt is birtokolt. Ezek közül kettő fekete strucctollból készült, a harmadik fehér volt, gyöngyszemdíszítéssel, a negyediket viszont igazi női holmiként írták le: lapja aranyszövésű volt, küllői elefántcsontból valók.

Apropó küllő. Míg a legkorábbi európai darabok kerék vagy zászló formájúak voltak, a későbbi mesterek által gyártott legyezők két alakban készültek. Az úgynevezett laplegyező alapját merev - fából, elefántcsontból vagy gyöngyházból készült - küllők adták, erre illesztették rá a harmonikaszerűen összehajtható lapot. A küllőlegyező viszont kizárólag összefűzött, fölfelé szélesedő küllőkből állt. Ezeket, ahogyan a pergamenből, bőrből vagy textilből készült lapot is, kedve szerint díszíthette a mester.

És díszítette is. A legyező története vagy háromszáz éven át a művészi önmegvalósítás története volt. A legyezők lapjai ugyanazt a célt szolgálták, mint a keretbe szorított vászon, a kastélyok, polgárházak fala, mennyezete vagy a vázák, díszasztalok, selyemparavánok. Talán nincs is olyasmi, amit egy legyezőre rá ne festettek volna. Az 1700-as évek Párizsában, a Lajosok fényűző világában chinoiserie-k, azaz kínai idillek, pálmafák és pagodák tűntek föl a hölgykacsókban verdeső lapokon. A Németalföldön viszont a távol-keleti alapanyagokra - elefántcsontra, selyemre, teknőcpáncélra - hamisítatlan helyi tájképek kerültek.

Nehezen tudnánk olyan anyagot, témát említeni, amely ne ragadta volna meg a legyezőkészítők fantáziáját. Küllők közé feszült a hímzett selyem, a brüsszeli csipke, a strucctoll, majd a gyöngy és a flitter. Legyezőre pingálták a Biblia és az ókori mitológia jeleneteit, akárcsak a korabeli bestsellereket. A nagytétényi kastélyban is megszemlélhetjük Cervantes Don Quijotéjét, Fénelon Télemakhoszát, Tasso Rinaldo lovagját egy-egy festett lapon, de akad itt Diana fürdőzés közben és az elysiumi mezőket rovó Aeneas is. A legmeglepőbb látvány mégis a lorgnettes legyező: e fajtában a dúsan díszített lapon kukucskálónyílást - pontosabban nagyítóüveggel megerősített leskelődőlyukat - hagyott a mester, hogy a szende hölgy akkor se fosztassék meg a környezet látványától, amikor arcát legyezője mögé rejteni rendeli az illem.

A XVIII. század második felétől ölelkező szerelmesek, évődő párok, játszi puttók és kalitkából szabaduló madarak borították el a legyezőket. Aztán ahogy ennek a dévaj világnak véget vetett a forradalom, úgy vették át a helyüket az aktuálpolitikai tartalmú ábrázolások. Franciaországban a levegőbe emelkedő léghajót, Ausztriában a Habsburg-uralkodók megkoronázását, Magyarországon a korona Pozsonyba szállítását festették meg.

Minden stílus megteremtette a maga legyeződivatját: az empire mesterei sok flittert használtak, a biedermeieréi aprócska legyezőket készítettek. A historizmus szinte lubickolt az anyagokban, használt bőrt, fát, tollat, gépi csipkét, sőt celluloidot. A legyezőfestés a legnagyobb mestereknek is kedvelt műfajuk lett: Lotz Károly például leánya, Kornélia számára készített el egy szépséges darabot. Aztán jött a legyező utolsó nagy korszaka, a szecesszió. Varázslatos színek, különös virágok, dús indák jelentek meg a festett és hímzett lapokon.

Ekkor azonban a legyező már épp kezdett kimenni a divatból. A kiegyezés utáni Magyarországon a báli öltözet még elképzelhetetlen volt nélküle, de sokszor a korzózó, sportoló hölgyek kezéből sem hiányozhatott. Az első világháborúval azonban ennek vége szakadt. A dolgozó nő kezét lefoglalta a toll, az írógép vagy a kasszamasina, idejéből sem futotta a léha társasági életre. A sportos, modern lány imidzsétől pedig merőben idegen volt a szende legyezőremegtetés és a gardedám éberségét kijátszani hivatott titkos nyelv. Nem véletlen, hogy a világháború utáni illemtankönyvek, ha egyáltalán, legfeljebb a virágnyelvre vesztegettek néhány szót. A kor embere bogánccsal jelezte sértettségét, gesztenyével a hűségét - de még inkább, amúgy sallangmentesen, egy igazgyönggyel utalt magasztos, rajongó szerelmére.

Mi sem jelzi jobban a legyező fokozatos szerepváltozását, mint az, hogy 1870-től - természetesen párizsi mintára - már kiállításokat is rendeztek belőlük Európa-szerte. Budapesten 1891-ben, az Andrássy úti régi Műcsarnokban tárta az érdeklődők elé a Műbarátok Köre az öszszegyűjtött több mint félezer legyezőt. Érkeztek darabok a királyi családtól, a legnevesebb nemes famíliáktól, múzeumokból és gyűjtőktől is. Ezek azonban vissza is kerültek tulajdonosaikhoz, hiszen bálok alkalmával akkoriban még kézben volt a helyük. Az Iparművészeti Múzeum kétszáz darabos legyezőgyűjteménye csak a XX. században kezdett kialakulni. Alapjait báró Lipthay Béláné 1901-es adománya vetette meg, de hozzájárult például Ernst Lajos, Fettich Ottó állatorvos és az égetett bársonylapot feltaláló Mirkovszkyné Greguss Gizella örököse is.

Mára a legyezőnyelv titkai is, akárcsak a párizsi, németalföldi és bécsi legyezőkészítő mesterek műremekei, múzeumi kuriózummá váltak.

Forrás: nol.hu

Egy gyönyörű virtuális legyező kiállítás képei tekinthetők meg itt:
Bájos semmiségek :)

Köszöntő
Figyelmeztetés
Az oldal felnőtt tartalommal bír, ezért csak saját felelősségedre böngéssz az irományok között, nehogy megsérüljön a lelked! :)

eligazító

az oldal
Nyitás: 2008. okt.
Admin: angel8
× még több oldal info ×
Böngésző: MF
Mail: katt ide
Buttonom:
[több]

bölcsesség


[Made on a Mac | angel8 © 2006 - 2010]