Útmutató
Lord Alfred Tennyson:
Shalott kisasszonya
(részlet)

S mindazt, mi tükrében lebeg, szövétnekében őrzi meg: gyakran, mikor más szendereg, temetni indult bús sereg tartott Camelotba. S máskor magasban járt a Hold, tükrébe ifjú pár hatolt, „Emészt világom árnya” szólt Shalott kisasszonya.
[tovább]

üzenőfal

On-line lelkek

lélek olvassa a lapot.



Temetkezési szokások

Temetkezési szokások - Az európai temetők kialakulása

Az ember mindig közel akarta tudni magához a halottait, ezért a temetés helye szorosan kapcsolódott (és kapcsolódik) a lakóhelyhez. Ezt kívánja a célszerűség is - ne kelljen messzire menni temetéskor, s majd a sír ápolásakor. Ugyanakkor mindig élesen elválasztották az élők lakhelyét a holtak birodalmától. Ennek pszichológiai okai vannak. A halottaktól való ösztönös idegenkedés óvni igyekszik a személyiséget azzal, hogy határozottan megkülönbözteti az élőt és a holtat. A két kategória nem keveredhet, ezt számos írott és íratlan törvény, szokás szabályozta így.

A temetési rítusok igen ősi, pogány elemeket tartalmaznak annak ellenére, hogy az egyház évszázadokon át szigorúan kézben tartotta a temetkezést. Az előírt cselekedetek mögött azonban (olykor máig hatóan) felütötte fejét a pogány hiedelemvilág egy-egy eleme. A fáraóval együtt temették a mindennapi élethez szükséges eszközök sokaságát, a honfoglalás kori harcossal lovát és fegyvereit. Később az egyház a lovas temetkezést szigorúan tiltotta. A sírba kerülő testnek nincs szüksége semmire, hiszen az csak porhüvely, sokkal lényegesebb a lélek felkészítése és útravalóval történő ellátása, ezért értelmetlen dolog bármit (imakönyvet kivéve) a koporsóba vagy a sírba helyezni.

Az emberek ezt a tiltást soha nem tudták elfogadni, és egyes vidékeken rendszeresen, máshol ritkábban elhelyezték a halott kedves tárgyait - gyermek esetében például a játékait - a koporsóban. Szórványosan ugyan, de még ma is előfordul (s gyökerei szintén a pogány hiedelemvilágból erednek), hogy az elhunyt sírjára pálinkát, bort locsolnak - ha nagy ivó volt a megboldogult -, vagy kedvenc ételéből visznek ki a temetőbe egy kis "kóstolót". Az pedig teljesen szokványos, hogy a sírt gyakrabban, szívesebben díszítik fel a halott legkedvesebb virágaival, vagy arról a növényről vágott ágakkal, virágokkal, amit még az elhunyt maga ültetett.

Az ember tehát nem akar és nem is tud teljesen elszakadni halottaitól, ugyanakkor nem élhet szoros közelségben velük. Ez a kettősség az emberi lét egységéből, a test és lélek dualizmusából adódik. A bomló testet már csak higiénés okokból is el kell különíteni (ezért nem engedhet meg például, hogy valakit a kertjében, portáján temessenek el), de az élet mindennapi dolgainak továbbviteléhez is meg kell teremteni egy bizonyos fokú elhatárolódást. Nap mint nap megfogalmazzuk ezt "az élet megy tovább" közhelyével.

Másrészt viszont az ember nem feledkezhet meg őseiről, gyökereiről, mindarról, amit hozzátartozóitól kapott. Ha szeretetet kapott, azt elfelejteni lehetetlen lenne. Ez pedig már a lélek megnyilvánulása.

Lélek és test - esetünkben a gyász és a sírhant. Ha bármelyiket kiemeljük a kettő közül és eltúlzott jelentőséget adunk neki, a másik oldal rovására tesszük azt. Megbontjuk az egységet akkor is, ha csak lélekben gyászolunk, és akkor is, ha csak külsőségekben. Az egység megbomlását jelzi, tükrözi a gyommal borított hant éppúgy, mint az agyonvirágozott, drága kripta. Valamit rosszul csináltunk, nem jól működtek ösztöneink, önvédő lelki mechanizmusaink, nem találtuk meg a helyes arányt, nem jól gyászoltunk. Túlzottan "leszámoltunk" halottunkkal, vagy épp ellenkezőleg: még mindig fájdalmasan bennünk él, nem tudtuk magunkat kellően elkülöníteni, és ez a további életünket akadályozhatja, mindennapi kapcsolataink rovására mehet.

Egy sír - s a sírok összessége a temető - milyensége, ápoltsága vagy ápolatlansága, díszessége, elhagyatottsága, természetessége, mesterkéltsége stb. mintegy képet mutat az utódok, az élők személyiségéről, márpedig "ahogy halottainkat tiszteljük, úgy viselkedünk az élőkkel is" - írta Lenau.

Bár ismertek a temetkezés más módjai is (balzsamozás, hamvasztás), kultúrkörünkben évszázadokon át uralkodó szokás az elföldelés volt. Maga a szó: "temető" (melyet korábban inkább temetőföld, temetőhely, temetőkert összetételekben használtak) a finnugor eredetű "töm" ige származéka. Őseink számára az látszott (valószínűleg) megnyugtatónak, ha a holttest ismét egyesül a természettel, az anyafölddel, ezért temetkezésre ligetes, fás helyeket, erdőket választottak.

Később jól megfelelt a földbe temetés a vallás "porból lettünk, porrá leszünk" tanításának. A kereszténység befolyásának nyomán az egyre szaporodó templomok mellé kezdtek temetkezni, sőt ezt később Szent László törvénnyel elő is írta. A halottakat arccal a szentély felé fordították.

A templomok általában magaslaton, a település kiemelkedő pontján épültek, s ősi (pogánykori) törekvés volt a temető magaslatra helyezése (talajvíz, áradások miatt). Ez a tény tehát megkönnyítette a törvény elfogadását, betartását, azonban hamarosan túlzsúfoltságot idézett elő. Mivel a település lakóházai is a templom körül csoportosultak, a templomkert, " a cinterem" egyre szűkebbé vált. Nagy számban fordultak elő egymásra temetések. Noha az egyház a halál utáni egyenlőséget hirdette, a társadalom fontosabbnak tartott és vagyonosabb tagjai közvetlenül a templomfal közelében, vagy a templomban kaptak sírhelyet, míg a kivégzettek, öngyilkosok csak a temetőárokba vagy a temetőfalon kívülre, jeltelen sírba kerülhettek. Egyrészt a reformáció, másrészt egészségügyi megfontolások hoztak újabb nagy változást a temetők történetében, melynek eredményeképpen a nekropoliszok a város falain kívülre költöztek. (A zsúfoltságot ugyanis tűrhetetlenné fokozták a nagy pestisjárványok.) Ez jobban megfelelt az éledező közegészségügyi ismeretek szempontjainak, a protestánsoknak pedig lehetővé tette a "pápistáktól" való elkülönülést.

A katolikus temetők a továbbiakban jobban megőrizték a hagyományos alaprajzi elrendeződést, a központi helyen kápolna vagy kereszt helyettesítette a templomot. A református temetőkben hamarabb alakult ki a mai városi köztemetőre jellemző geometrikus alaprajz.

Nagyobb falvakban, városokban fallal körülvett külön zsidó temetőt találunk, ahol ilyen nem volt, ott a temető szélén, sarkában, elkülönítve temetkezhettek.

Megmutatta a felekezeti különbséget maga a sír is. A néprajztudomány a múlt század második felétől kezdve egyre többet foglalkozott a magyar temetőkkel.

A továbbiakban (Kunt Ernő és Balassa Iván munkásságából merítve) nézzünk néhány fontos tudnivalót a sírjelekről! Annál inkább lényeges a fejfák, gombfák, kopjafák pontos ismerete, mert manapság ismét kezd divatba jönni (a sivár betonkeretek ellenhatásaképpen) a népi hagyományok keresése, fejfák faragtatása és állítása. Tudnunk kell azonban róluk, hogy nemcsak díszítő szerepet játszottak, hanem az elhunyttal kapcsolatos információkat mutatták minden arra járónak.

Napjainkban nagyon sokan járnak külföldre, különösen a szomszéd országokba. Eszébe jut-e valakinek, hogy a nevezetességek, majd az áruházi kínálat megtekintése után tegyen egy sétát a temetőben? Már egy rövid séta komoly tanulságokkal szolgálhat. Szélesíti látókörünket, jó és rossz példák egész sokaságát láttatja velünk, hiszen külföldön mindenki nyitottabb szemmel, élesebb kritikával jár-kel. Egy nép kulturáltságára nemcsak az illemhelyek tisztaságából következtethetünk, legalább olyan jó támpontot adnak a temetők is! Mástól tanulni nem szégyen. Ha módunkban áll, hasonlítsunk össze egy kis hegyi temetőt egy délszakival, egy gazdag nyugati ország sírkertjét lakóhelyünkével, s menjünk el mindenképpen Kolozsvárra, a nagy múltú házsongárdi temetőbe. Az alábbiakat kedvcsinálónak szánjuk ehhez a vállalkozáshoz. Akit a téma behatóbban érdekel, annak pedig egyik forrásmunkánkat, Lászlóffy Kántor: "Házsongárd" című könyvét ajánljuk.

Áprily Lajos híres sorai vezették lépteinket Apáczai Csere János és hitvese, Aletta van der Maet emlékobeliszkjéhez. A kő előtt, behunyt szemmel próbáltuk felidézni a vers zenéjét, mely számunkra mindig Darvas Iván értő tolmácsolásában jelenik meg.

A kolozsvári hegyoldal évszázados temetkezőhelye történelmünk és irodalmunk nagyjainak panteonja. Nevét sokan, sokféleképpen magyarázzák, legközismertebben a Hasengarten = nyulaskert elnevezésből eredeztetik (mások szerint helytelenül). A temető első említése "Harsongard" formában 1573-ból való, legrégibb feliraton azonban az 1514-es évszám olvasható. Mindenesetre a temető századokon át híven befogadta a soknemzetiségű és sokfelekezetű Kolozsvár lakóit, járványok idején vagy háborúban éppúgy, mint békében, üldözötteket és üldözőiket egyaránt.

Csöndesen nyugszik egymás mellett magyar (a legrégibb sírkövek latin és magyar feliratúak), román - unitárius, katolikus vagy felekezeten kívüli. Meg is telt a temető hamar, amelyben ezért se szeri, se száma a kihantolásoknak, egymásra temetéseknek. Sajnos romlanak a régi síremlékek, s a temető összképe is. Neves emberek sírjának vész nyoma egyik napról a másikra, a terméskő és márványfaragványok helyett pedig (itt is) a betonkeretek, műkő emlékek szaporodnak el. Kevés látható már Házsongárd jellegzetes sírjeleiből, a koporsó alakú tumbákból. (Ilyen jelöli például Pataki Sámuel orvostudós sírját.)

Kelet után tekintsünk most Nyugatra! Burgenlandban még csak a gazdagság és az ízlés magasabb fokát érzékeljük, beton helyett elegáns márványkő áll, a beültetés harmonikus és ápolt. A temető általános jellege azonban nem sokban tér el a határon innenitől és leszögezhetjük, hogy felismerhető egy tipikusan közép európai temetőkép a sírok elrendezésében, a növények és műtárgyak arányában.

Nyugat-Európában nagyobb szerepet kap a növényzet, ezen belül skandináv hatásra az egységes, nagy gyepfelület. Előnyös benyomást kelt, ha a hantot nem emelik ki, csak a beültetéssel hangsúlyozzák. Nagyon ízléses példát láttunk erre Zürich egyik elővárosában, de ma már hazánkban szintén erre törekszenek az új temetők tervezői. A sírdombok és a túl magas sírjelek ugyanis optikailag szűkítik a teret, a zsúfoltság és összevisszaság érzetét keltik.

Észak-Európában van legnagyobb hagyománya a tájképi temetőknek, melyek valóban sírkertek. Előfordul, hogy utakat nem is létesítenek, a temetőt egységes parkként alakítják ki. A dél-európai temetőkben ezzel szemben hangsúlyos szerepet kapnak a sokszor szoborrá faragott kövek, s a növényzet inkább csak kiegészítő háttér. Ez a hagyomány egészen a római korig visszavezethető.

Sajátos hangulatot keltenek megjelenésükkel a katonatemetők. A hatalmas és híres amerikaiakat sajnos csak a tv-ből ismerjük, de hasonlóak Európában is találhatók. A gondozott gyepfelületekből kiemelkedő vagy fekvő, egyforma kövek monoton sokasága egyszerre idézi a háború által értelmetlenül elpusztított fiatal embertömeget, a tiszteket és közlegényeket egyenlővé tevő "dicsőséges" halált, de az utódok lelkifurdalását és minden, harsogva élni törekvő fűszál a túlélés szépségét is. Egy katonatemető különösképpen mementó (valamennyire minden temető az): ne játszadozzatok a halállal, mert végül mindig ő az erősebb!

Milyenek hát a határainkon túli temetők? Sok egyforma és sok eltérő vonást látunk, bárhová megyünk. A látványt lelkiállapotunk, elvárásaink, előítéleteink befolyásolják.

Európa három jellegzetes temetőkultúrája:

-Latin országok (Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Portugália stb.).A temetőkben az emlékművek, síremlékek, kripták, mauzóleumok igen nagy szerepet játszanak. A növényzetet a szobrászat, az építészet háttérbe szorítja, és főleg az építmények kiemelése céljából csak másodsorban, hangulati okokból telepítik.

Nyugati germán országok (Németország, Hollandia, Anglia stb.) A temetőkben - akár architektonikus (művészi felépítésű), akár tájképi elrendezésről van szó - a növényzetnek nagy szerepe van. A század eleje óta a temetőkultúra reneszánszát éli ezekben az országokban (erdei temető, parktemető, újabban urnatemető). A temetők a skandináv kegyeleti helyeknél díszesebbek, kevésbé egységesek. A sírok síremlékekkel való megjelölése változatlanul dívik, bár a parcellákon belüli teljes egységre törekednek. Jellemző célkitűzésük a nagy gyepterület és a szerény virágdísz.

- Svájcban és Angliában a temetők jelentős részben tájképi hangulatúak, bár az utóbbi időben architektonikus részletekkel is gazdagodtak.

-Északi germán országok (Svédország, Dánia, Norvégia stb.). Mai felfogásunk szerint ezen országok kultikus helyei az ideális TEMETŐK. Kialakításukban, hangulatukban ugyanolyan egységesek, mint a régi falusi temetők voltak.

Jellemző, hogy a sírmezőkben igen kevés a fa, a cserje és a virág. A sírhelyek közt sok esetben nincsenek külön utak; a sírhelyekből és az utakból gyepfelületet alakítanak. Ez az ún. "gyeptemető".

Ma a temetőnek alapvetően hármas funkciója van; kegyeleti, közegészségügyi, zöldfelületi. A temetők akkor tölthetik be szerepüket, ha e hármas funkció megfelelő egyensúlyban van. A temetkezési tevékenység, az eltemetés javarészt a temetőben zajlik. Legújabban

erősödött fel a temetőn kívüli elhelyezési, eltemetési igény. Gyakorlati szempontból ez elfogadható, azonban a temető, térben, időben csak korlátozottan használható. A mai temetőknek korszerűnek és humánusnak kell lenni, ötvözni kell benne a kulturáltságot, a kertművészetet, az építőművészetet és a szobrászat együttes harmóniáját. Úgy kell beépíteni, hogy ne sérüljön a temetőkert jellege, megvalósuljon az épített és a természeti környezetegysége.

A temető a települési zöldfelületi rendszer része, kegyeleti és pihenőhely azok számára is, akik szeretteik temetési helyétől távol élnek, de számukra bármely temető lehet az emlékezés helye.

Dr. Angyal Eleonóra

Forrás: www.somogyitemetkezes.hu

Köszöntő
Figyelmeztetés
Az oldal felnőtt tartalommal bír, ezért csak saját felelősségedre böngéssz az irományok között, nehogy megsérüljön a lelked! :)

eligazító

az oldal
Nyitás: 2008. okt.
Admin: angel8
× még több oldal info ×
Böngésző: MF
Mail: katt ide
Buttonom:
[több]

bölcsesség


[Made on a Mac | angel8 © 2006 - 2010]