Útmutató
Lord Alfred Tennyson:
Shalott kisasszonya
(részlet)

S mindazt, mi tükrében lebeg, szövétnekében őrzi meg: gyakran, mikor más szendereg, temetni indult bús sereg tartott Camelotba. S máskor magasban járt a Hold, tükrébe ifjú pár hatolt, „Emészt világom árnya” szólt Shalott kisasszonya.
[tovább]

üzenőfal

On-line lelkek

lélek olvassa a lapot.



Temetkezési szokások

Temetkezési szokások - Halál és temetkezés

 

A halál elviselhetetlen titok, megdermeszti az emberi szívet. Gyökeres és végleges változás. Mozdulatlansággá változik a mozgás, csenddé az élet lüktetése. A halál az egész élet végét jelenti abban a formában, ahogyan ismertük. Az ember úgy tér vissza a földbe, úgy válik porrá teste, mint az őszi levél. "Emlékezzél, ember, Porból vagy és porrá leszel!" - mondja az első emberpárnak a Teremtő Isten, és hangzik e szó minden elhunyt ember fölött azóta is.

A mulandóság tudata megkülönbözteti az embert a többi élőlénytől. Lehetővé teszi, hogy életét e visszavonhatatlan tény tudatában alakítsa. Ugyanez a tudat az emberből mélységes félelemérzést vált ki. E paradoxon örökös probléma. Mégis, ahogyan az idő begyógyítja a sebeket, úgy az ember is megtanul együtt élni a halállal. Naponta olvassa a gyászjelentéseket, értesül ismerősei elhunytáról, és nem rettenti a váratlan halál lehetősége sem. Időskorban sem mindenki gondol arra, hogy születésétől kezdve voltaképpen "a halál rokona" (Ady).

Az ember elfogadja, hogy az elmúlás természeti törvény. Ha szembenézünk e törvényszerűséggel, akkor láthatjuk, hogy az érzelmi emóción túl, társadalmi és kulturális motivációk is tükröződnek benne.

A kulturális és érzelmi parancsok arra törekszenek, hogy az egyes embert az elmúlás bénító tudatától felszabadítsák, testi és szellemi energiáit az életre irányítsák. Ez így van jól. A halál, a temetkezés, és a gyász körüli hallgatás viszont az élet elmúlását rusztikus ködbe burkolhatja. Mintha egy össznépi gentlamens argreement (szóbeli egyezmény) tiltotta volna, hogy e témáról szó essék. A születés, az igen, arról beszélni kell. Ma szinte státuszszimbólum a gyermekszülés, arra áldozni szinte kötelező. Ám amikor hazánkban többen halnak meg mint születnek, őrá kell ébredni, hogy az örömteli születés és a szomorú halál könyörtelenül összefüggnek egymással. Az természetes, hogy az élet felértékelődik, de fogadjuk el, hogy az életnek éppúgy része a halál, mint a születés.

Az emberiség kezdettől fogva sejtette, hogy a halállal nem zárulhat le teljesen a létezés. A túlvilági életbe vetett hit, mint a lélek továbblépésének hite, annyira azonos igényből fakad, hogy a különböző filozófiákban a halál utáni feloldozás, megtisztulás voltaképpen azonos. Az élet ura új élettel ajándékozza meg a halandókat. Jézus Krisztus tanítása és halála utáni feltámadása ennek az igénynek a helyettesítése. A Tibeti halottaskönyv tanítása szerint "a fáradt, törődött test megszűnt akarni. A lélek elvált tőle, és belémerült a kék végtelenségbe. A lélek száll, és végül eloszlik, mint a nyári felhő. Eloszlik, mint a patak vize a tenger határtalanságában. Elveszti nevét és alakját."

A halál okozta alapvető minőségi változást minden kultúra igyekezett megérteni, és sajátos módon magyarázni. A lét és nemlét, a van és nincs viszonya, a test - lélek ellentétpárok visszavonhatatlan fogalomként jelentkeznek az elmúlás gondolatkörében.

Az emberi kultúra fejlődése során az emberek számos változatban fejlesztették ki a halotthoz, halálhoz fűződő lehetséges viszonyukat. A halál beálltakor működésbe lép egy kultúrspecifikus, hagyományos társadalmi parancsokat, rítusokat tartalmazó viselkedési szokássor, amely az adott közösségre jellemző.

E halotti szokássor kifejezetten arra törekszik, hogy a veszteség által közvetlenül sújtottakat fokozott figyelembe részesítse. A temetkezési szokássor kollektív érvényű utasításokat tartalmaz arra nézve, hogy milyen nemű, korú társadalmi rangú személyt milyen módon kell eltemetni. Megszabja a holttest előkészítési módját a temetésre, átmeneti, illetve végleges eltávolítását az élő környezettől. Intézkedéseket tartalmaz az elhunytak földi maradványainak fenntartására kijelölt helyről, az elhunyt tiszteletéről. Viselkedési parancsokat tartalmaz arra nézve, hogyan kell, illetve szabad gondoskodni az itt maradottakról. Mindezek a kulturális utasítások, rendelkezések, viselkedési parancsok természetesen nem közvetlen, tételes formában fogalmazódtak meg, hanem az egyes kultúrákra jellemző sajátos jelképes közvetítéssel.

Ezen emberi és szellemi kavalkádból törvényszerűen fogalmazódik meg, hogy korunk fejlődése új kultúra kialakítását hordozza, ami feltétlenül szükségessé teszi egy új, korszerű halál és temetkezéskultúra kiformálását is.

Felmerülhet kérdésként az hogy, milyenné fogja alakítani az urbanizáció és a globalizáció a halálhoz való viszonyt, egyenlőre még nem látni világosan. Valószínű, hogy újkori temetkezési szokásaink hosszabb-rövidebb ideig még támaszkodnak majd a hagyományokra, de olyan alapvetően más, minden megelőzőhöz képest új kihívásoknak kell megfelelni, amely feltétlenül szükségessé teszi az új gondolkodást.

Az ember gondolkodásmódjában, érzelemvilágában fokozatosan múlik el a régi, hogy helyet adjon az újnak. A felvilágosult ember kegyeleti szertartásaiban a temető marad az a hely, ahol sajátos visszatükröződését tapasztaljuk mai és múltbeli életünknek, annak nem kevés fonákjával együtt. A temetőben minden a halottakért történik, de minden cselekedet az élőktől származik.

A temető az a hely, ahová a túlélők halottaikat elhelyezik, általában az adott kornak és kultúrkörnek megfelelő külsőségek között. A temető a régész számára felbecsülhetetlen kincseket, dokumentumokat rejtő lelőhely. Sok esetben az egyetlen, ami útbaigazítást nyújt, hiszen vannak népek, népcsoportok, akiket kizárólag a sírleleteik alapján ismerünk.

Néprajzkutatók is szívesen tanulmányozzák a még megmaradt sírjeleket. Nekik köszönhetjük mindazt, amit a temetkezés történeti hagyományairól, szokásairól, rítusairól ismerünk.

A temető a művészet helye is, helye a szakrális művészetnek és az egységes temetői művészet létrejöttének is.

Régebbi korokban más kapcsolat állt az élők és halottaik nyugvóhelye között. A régi temetők fenntartói többet tudtak a környező világról, mint a mai kor embere.

A temető belesimult a faluképbe, a temetőkertbe, a mindennapi életbe. Kaszálták a füvet, szedték a gyümölcsfák gyümölcsét, a sírdombokon gyerekek játszottak, csendes, elhagyott helyein szerelmesek találkoztak.

De, mit jelent ma a temető az átlagember számára?
Sajnos a temető legtöbbször nem az elhunyt iránti tiszteletadás helyszíne, hanem sokszor a képmutatásé, a versengésé.
Végül a temető az emberi érzelmek, gyász és könnyek helye, a végső megpihenés, a feloldozás helye. Itt kellene kifejeződnie legjobban az elmúlás kiegyenlítő igazságtételének.

Forrás: www.somogyitemetkezes.hu

Köszöntő
Figyelmeztetés
Az oldal felnőtt tartalommal bír, ezért csak saját felelősségedre böngéssz az irományok között, nehogy megsérüljön a lelked! :)

eligazító

az oldal
Nyitás: 2008. okt.
Admin: angel8
× még több oldal info ×
Böngésző: MF
Mail: katt ide
Buttonom:
[több]

bölcsesség


[Made on a Mac | angel8 © 2006 - 2010]