Útmutató
Lord Alfred Tennyson:
Shalott kisasszonya
(részlet)

S mindazt, mi tükrében lebeg, szövétnekében őrzi meg: gyakran, mikor más szendereg, temetni indult bús sereg tartott Camelotba. S máskor magasban járt a Hold, tükrébe ifjú pár hatolt, „Emészt világom árnya” szólt Shalott kisasszonya.
[tovább]

üzenőfal

On-line lelkek

lélek olvassa a lapot.



Amarant 3

Amarant 3

 

Alcím: Részlet a Háromszoros áldásból

Főszereplők: Perselus Piton, Hermione Granger

Tartalom: Hatodév utáni nyár, Főnix Rend hadiszállása

Műfaj: novella

Figyelmeztetés: tessék vigyázni, az ajtók záródnak…

Korhatár: +12

 

Piton a Főnix Rend hadiszállásán dolgozott a nyár nagy részében. Kialakítottak számára egy labort, ahol folyékony segítséget állított elő a rend tagjainak. Szerencse-főzetet, sebgyógyító kenőcsöt, erősítő szérumot – csupa szükséges, ám roppant nehéz bájitalt, hogy felvegyék a harcot Voldemorttal szemben.

Most már legnagyobb bánatára, Hermione Grangert mellé osztotta be McGalagony, a Rend jelenlegi, rangidős vezetője. Persze, Granger nem volt használhatatlan a munka során, sőt Pitonnak el kellett ismernie, hogy egész ügyes volt a lány – ám dicsérő szó egyszer sem hagyta el száját. Hermione ezt kissé, titkon talán nehezményezte is, bár nem tette szóvá. Tudta, hogy egyáltalán örülhet, amiért a volt professzora megtűri maga mellett a laborban. Nem olyan embertípusnak ismerte meg a férfit, hogy szívesen osztozott volna bármin; most mégis kivételt tett a lánnyal. Hermione próbálta elrejteni örömét, hogy Pitonnal dolgozhat. Tudta jól, most alkalma van tanulni a férfitól. Mindig is elbűvölte Piton mély szakértelme, hozzáállása a bájitalok tudományához. Repesett a szíve, mikor tanórán is figyelhette, a tanár hogyan készít el egy főzetet…

De most – most még annál jobb dolog volt, hiszen most már aktívan is segíthet neki. A keze alá dolgozhat… Felemelő érzés volt a lánynak. Hosszú órákon keresztül összezárva Pitonnal… Másnak biztosan rémesen hangzott volna, de Hermione számára ez maga volt az édenkert. Csak úgy szívta magába a tudást, a Piton által kegyesen elhintett morzsákat. Igyekezett mindent megjegyezni, amit csak mondott a férfi, miközben főztek valamit.

Az együtt töltött idő után aztán a lány a szobájába sietett, hogy minden fontos dolgot dokumentáljon, saját maga számára. Tucatnyi főzet és bájital receptje került birtokába – amit a könyvekben nem nagyon lehetett megtalálni.

 

Az egyik este, amikor Piton már elengedte, később visszatért a laborba, hogy utánanézzen, maradt-e elég macskakönny a másnapi kísérletekhez. Legnagyobb megdöbbenésére még Piton is a helyiségben tartózkodott.

A férfi a szokásosnál is sápadtabb volt, és fáradtan ült az egyik széken, a könyvespolc mellett.

-Mit keres itt, ilyen későn? – kérdezte hidegen a férfi, a félhomályos sarokból. Hermione nem zavartatta magát, és odasétált a polchoz, amin a hozzávalókat tartották.

-Csak ellenőrzöm, hogy maradt-e elég macskakönny, és porkoláb-por holnapra… - nézett a férfira természetes kíváncsisággal a lány. – Talán zavarok?

-Meglehet, Ms Granger… - morogta a férfi.

-Tán olvasott, ott, a sötét sarokban? – mosolygott maga elé Hermione, azzal a férfi felé fordult. Piton szeme a félhomályból is felvillant. Mikor a tanár észrevette, hogy a lány nem indul az ajtó felé, felállt, és közelebb lépett a diákjához. Még így is két-három méter maradt köztük a távolság.

-Mi köze hozzá, hogy mit csináltam, Granger? – kérdezte Piton, miközben szúrósan végignézett a lányon. Hermione hátán borzongás futott végig ettől a tekintettől.

-Csak érdeklődtem, elnézést – vont vállat a lány, aztán lassan elindult az ajtó felé.

-És, mi lesz a porkoláb-porral? – nézett utána a férfi. Hermione visszamosolygott a válla felett.

-Maga is megnézheti, rám itt most nincs szükség… - azzal kinyitotta az ajtót. Vagyis csak kinyitotta volna, ha be nem ragad. Hermione keze egyre erősebben próbálta lenyomni a kilincset, ám sehogy sem sikerült kinyitnia. Kérdőn hátratekintett a férfira. – Ez maga volt?

-Hogyan? – nézett rá vissza szintén kérdőn Piton. – Fogalmam sincs, miről beszél…

-Az ajtó beragadt, Piton professzor – sóhajtott a lány, aztán tovább próbálkozott kinyitni, de még mindig nem sikerült neki.

-Akkor kapja elő a pálcáját, és oldja meg a problémát – vont vállat a férfi. – Egy griffendélesnek ez igazán nem lehet gond… Egy beragadt ajtó nem foghat ki magán, Ms Granger…

-A szobámban hagytam a pálcám… - sóhajtott fel Hermione. Tényleg ott hagyta, az asztalán. Csak egy pillanatra jött be a laborba, és már elképzelhetetlennek tűnt számára, hogy ez idő alatt bárki megtámadná…

-Ezt a felelőtlenséget, Granger… - mondta gúnyosan Piton. – Akkor hogy fog most kijutni innen?

-Feltételezem, majd a tanár úr előveszi a pálcáját, rákoppint a kilincsre… És már szabadok is vagyunk… - morogta maga elé a lány. Ezt a blamát… Piton lovagiasságára várni… A világ egyik legfölöslegesebb dolga…

Piton felhúzta a szemöldökét, és kérdőn a lányra nézett.

-És már szabadok is vagyunk?

-A házban nem lehet hoppanálni, és azt sem tartom valószínűnek, hogy kimászik az ablakon. Hiszen a második emeleten vagyunk… Ha tehát nem nyitja ki az ajtót, akkor ergo maradni kényszerül ergo be lettünk zárva… - mosolygott negédesen a lány, aztán elsétált az ajtótól, hogy átadja a helyét. Most próbálkozzon a férfi. Izomerővel, vagy varázslattal; teljesen mindegy. Csak szabaduljanak ki.

-Mondtam már, Ms Granger, hogy néha az agyamra tud menni? – morogta a férfi, azzal elővette a pálcáját, és az ajtóra fogta. – Talán nem is kellene segítenem… - engedte le a karját, és a lányra nézett. – Talán nevelő jelleggel marasztalnom kellene…

-Hogyne, biztos roppant hasznos lenne… - helyeselt grimaszolva a lány. – Végül is, olyan ez, mint a sátorozás… Csak harmincöt felett már kellemetlen, hogy a földön kell éjszakázni… Egy bizonyos kor után már fáj a derék, sajognak a csontok… - vont vállat a lány is, azzal leült az asztala melletti székre.

-Ha a Roxfortban lennénk, most pontot vonnék le a pimaszságáért… - morogta Piton.

-Még szerencse, hogy nem vagyunk ott – mosolyodott el Hermione. – Akkor kinyitja az ajtót, vagy nem? Piton professzor…

Piton elfordult az ajtótól, és csakis a lányra figyelt.

-Nem érdemli meg a segítségemet, Granger.

-Az nem jelent sokat, professzor – vigyorgott a lány cinikusan. Erre Piton összeszorította a száját, és Hermionéra sandított.

-Maga nem szokott ilyen lenni, Granger… Feléledt a griffendéles pimaszság magában is?

-Ennek semmi köze a Griffendélhez, uram – sóhajtott a lány. Kissé rádőlt az asztalra, és megtámasztotta fejét a karjával. – Ezt pusztán ön hozza ki belőlem, Piton professzor.

-Mivel?

-Azzal, hogy akadékoskodik… Nincs nálam a pálcám, nem tudok kimenni. Erre, ahelyett, hogy egy pálcaintéssel elintézné az ajtót; inkább belém köt… Nem értem a férfiakat… - sóhajtott még egyet a lány.

-Ennek semmi köze a férfiakhoz, Granger… - morgott Piton. Még soha, senki nem olvasta a fejére, hogy akadékoskodik. Ez mérhetetlenül dühítette. – Azzal, amiért magával kényszerülök dolgozni, az még nem hatalmazza fel semmire, Ms Granger…

-Ezt most azért mondta, mert azt mertem állítani, hogy akadékoskodik? – mosolyodott el a lány. – Azt is mondhattam volna, hogy néha szőrszálhasogató…

-Granger… Ne feszítse tovább a húrt… - sziszegte Piton a lánynak. Hermione azonban csak mosolygott. Már régen elmúlt azaz idő, amikor megijedt a férfi haragos pillantásaitól.

-Nincs itt húr… Viszont a nappaliban van egy zongora. Szívesen megmutatnám önnek, de lám… Beragadt az ajtó! Nem tudunk kimenni!

-Na és? Lehet, hogy én már nem is akarok kimenni innen, Granger… - kiáltott fel Piton. – Lehet, hogy inkább egész éjjel dolgozni fogok…

-Akkor mégiscsak szerencse, hogy itt vagyok – mosolyodott el idegesítően Hermione.

-Persze, még szerencse…

Piton fenyegetően a lány fölé magasodott, egy pillantásra sem méltatta az ajtót. Csak Hermione rózsás arcára koncentrált. Nem értette, hogy mit élvez azon a diákja, ha felbosszanthatja őt. Miért jó az Grangernek, ha őt idegesítheti?

Valóban egyszerűbb lenne kinyitni az ajtót, hogy a lány elillanhasson – ám a férfi nem akart egyedül maradni. Valamiért élvezte a szócsatát, Hermione csipkelődését.

-Szóval…? – nézett fel a férfi szemébe a lány. Tekintette mohón kutatta a tanára szemét.

-Mit akar, Granger? – fürkészte Piton is a másik arcát.

-Mondjuk lefeküdni… De ahhoz ki kellene jutnom… - sóhajtott mosolyogva a lány. Erre Piton egy suhintással egy ágyat bűvölt az ablak alá, a könyvespolc mellé.

-Tessék. Itt tud aludni, ha olyan fáradt… - vont vállat a férfi, aztán elfordult és visszasétált a könyvespolcos sarokba, a foteljéhez. Hermione értetlenül pislogott, nem akart hinni a szemének.

-Ezt most komolyan gondolta? – rivallt dühösen a férfira. Felpattant, és a férfi elé ugrott, nehogy az leülhessen. – Ezt mégis hogy képzelte?

-Milyen hangon beszél maga velem, Granger? A tanára vagyok!

-Teszek rá! Azonnal nyissa ki az ajtót! Nem tarthat fogva, érti? Engedjen ki a laborból!

-Hiszen maga akart velem dolgozni…

-Persze… Mert azt hittem, hogy beszámítható az elméje… - morgott dühösen a lány. Harciasan felszegte a fejét, hogy el ne mulassza Piton gúnyos-haragos pillantásait.

-Miért képzeli, hogy büntetlenül pimaszkodhat velem?

-Ugyan, ez csak nézőpont kérdése. Ki mit tekint büntetésnek… - fújtatott Hermione. Alig volt fél méter közte és Piton között. Érezte a férfi arcszeszének illatát. A Roxfortban sosem érezte; legalábbis nem figyelt rá… Olyan keserédes volt, mint a kapcsolata a férfival. – Én például annál nagyobb büntetést el sem tudok képzelni, mint magával apró ostobaságokon civódni, mikor értelmes dologgal is tölthetnénk a szabadidőnket…

-Ms Granger, megosztaná velem, hogy maga mit tart értelmes szabadidős tevékenységnek? – hajolt hozzá még közelebb a férfi. Nem beszélt hangosan, inkább halkan, vészjóslóan.

-Olvashatnék, vagy gondolkodhatnék… - dohogta a lány. – Be kell látnia, hogy ennek így semmi értelme…

-Olvasni és gondolkodni itt is tud… - mutatott körbe jobb karjával a férfi, mintegy bemutatva a lánynak a szobát. – És, hogy én mit látok be, és mit nem… Talán inkább ne maga döntsön…

-Ez az egész csak azért történik velem, mert maga egy korlátolt ember, aki nem tud veszíteni! Nem tud lovagiasan viselkedni; vagy nem akar… Egyszerűen nem segít az emberen, pedig látja, hogy szükség volna rá… Biztosan a rossz gyerekkorával magyarázza mindezt…

-Meg ne próbáljon pszichoanalizálni, Granger! – vágott közbe Piton, ám Hermione olyan dühös volt, hogy nem hatott rá a férfi jeges hangja.

-Én ne csináljak semmit, én ne gondolkodjak, nekem ne legyenek ötleteim… El is felejtettem, hogy nem én vagyok a világ közepe…

-Granger…

-Mi a gond? Hogy valaki végre megmondja az igazat? Maga lehetne egy kellemes természetű ember is, ha nem morogna és akadékoskodna folyton. A nők is jobban kapnának magáért… Fogadni mernék, hogy az a baja, hogy… - a lány nem tudta befejezni a mondatot, mert Piton egy határozott mozdulattal, szinte látatlanul kirobbantotta az ajtót a tokjából. Egész végig, míg a lány beszélt, azt figyelte, hogyan szökik vér Hermione arcába. A robbanáskor a lány összerezzent, de nem mozdult meg.

Az ajtó recsegve-ropogva ért földet a folyosón, a fal tövében.

-Az az én nagy szerencsém, Granger, hogy maga nem tudja, hogy mi az én bajom… - sziszegte a lánynak Piton. Hermione szinte kővé dermedve állt változatlanul is a férfival szemben.

-Akkor talán mondja el… - morgott tovább a lány. Szemmel láthatóan a legkevésbé sem foglalkoztatta a menekülés terve.

-Magának? Viccel? – csattant fel a férfi, talán kissé közelebb lépve a diákjához.

-A nőkkel van baja, mi? – vágott vissza a lány.

-Nem a nőkkel, hanem magával, Granger… Ilyen pimasz, okoskodó, akadékoskodó csitrit még nem láttam…

-Kettőnk közül nem én vagyok akadékoskodó… - szórt szikrákat Hermione szeme. – És különben is, honnan tudhatnám, hogy baja van velem, amikor soha egy szóval sem mondja? Nem dicsér, az rendben van. Talán fájdalmat okozna magának… De ha baja van, akkor miért nem böki már ki, hogy mi az?

-Minden, Granger… Minden… - sóhajtott fel Piton. A mennyezetre emelte a tekintetét, mint aki hezitál egy pillanatig. Mozdulata szokatlan volt a lány számára. – Menjen aludni! – utasította végül hidegen a diákját, azzal elállt az útjából. Egyenesen a frissen odavarázsolt ágyhoz ment, és leült a szélére. Mereven maga elé bámult, szemmel láthatóan befejezte a társalgást a lánnyal.

Hermione értetlenül nézett a férfira, majd vállat vonva sarkon fordult és kisétált a helyiségből. Ahogy átbukdácsolt az ajtó megszenesedetett romjain, és már több lépésnyire elhagyta a labor közelét, akkor állt csak meg. Egyszerűen megtorpant. Ő nem fogja most ennyiben hagyni a dolgot… Akkor talán sosem derül ki, Piton miért viselkedik így vele… Hirtelen azon kapta magát, hogy a lábai határozottan visszafelé tartanak a laborba.

-Mit akar még? – nézett fel rá Piton komoran. Hermione nem tudott mit mondani, csak egyenesen a férfihoz lépdelt.

-Mit jelent az, hogy minden?

-A minden azt jelenti, hogy minden. Elég egyértelmű szó, Granger…

-Ha minden rossz, amit csinálok; akkor miért hagyja? Miért nem állít le? Ha rosszul végzem a munkám, akkor miért nem szól?

-Nem a munkájáról van szó… - sóhajtott fel a férfi. Hermione sokat sejtetően elmosolyodott, majd lehajolt és gyengéden szájon puszilta a tanárát. Piton még életében nem döbbent meg ennyire. Ilyen átlátszó lett volna a lány előtt? Ez szégyen volt a javából…

-Hanem erről… - suttogta Hermione, majd felsóhajtott. Felegyenesedett, arca még jobban kipirult. – Ezt nem kellett volna… Elnézést… Csak… Csak… Oh, a fenébe… Elnézést… - azzal szinte kirohant volna a laborból, ha Piton pálcát nem ránt, és utána nem kiáltja:

-AMARANT!

Hermione a varázsige hatására megállt. Érezte, amint a bűbáj a hátába vágódik, majd szétolvad a testében. Teljesen a tudatánál volt, tudott gondolkodni; csak valami sokkal erősebb dolog kezdett uralkodni az agya fölött. Az elfojtott vágyak…

Lassan megfordult, hogy megkérdezze a férfit, ez mégis mire volt jó. Mire felnézett, Piton már ott állt előtte.

-Nem akarom, hogy elrohanj! – mondta neki halkan, aztán megcsókolta a lányt. Lassú, küszködő csók volt. Mindketten a saját démonaikkal harcoltak, mert tudták, ez nem helyes. Hermione végül a bűbáj hatása alatt hamarabb megadta magát a vágyainak, és készségesen visszacsókolt. Piton azonban elengedte a lányt, és hátrébb lépett. Elmormolta az ellenbűbájt, és várt. Hermione azonban nem mozdult, csak szenvedélytől fűtve nézett a férfira. Halványan elmosolyodott, kissé oldalra fordította fejét. Piton felsóhajtott. – Nem rohansz el?

-Az imént mondtad, hogy nem akarod, hogy menjek… - suttogta a lány, majd Piton nyaka köré fonta karjait. A férfi felsóhajtott, aztán újra megcsókolta Grangert. Ez már igazi, szenvedélyes, minden porcikát megbizsergető csók volt; mindkettejük őszinte örömére. Hermione bokája és térde megremegett; kis híján összerogyott. Szerencséjére Piton szorosan ölelte őt, könnyen meg tudta tartani a lányt. Sosem gondolta volna, hogy Granger akár bele is szédülhet a csókjába.

Bár, az is igaz, arra sem gondolt még, hogy valaha meg fogja csókolni a diákját. Azonban mielőtt jobban belemélyedt volna etikus, vagy éppen etikátlan viselkedésébe, Hermione elkezdte kigombolni a férfi talárját.

Ahogy az anyag földet ért, Piton újra megcsókolta a lányt; aztán megkeményített szívvel eltolta magától. Tudta, hogy élete legfinomabb kalandjától fossza meg magát; mégis ellenállt a kísértésnek.

Hermione csak állt megkövülten, kissé nedves ajkakkal és Pitonra bámult. Nem értette a férfi pálfordulását. Kába aggyal nézett és várt.

-Ezt még nem szabad, Hermione… - suttogta zilálva a tanár. A lány olyan zavarodottan, és kétségbeesetten nézett rá, hogy azonnal megbánta tettét, mégsem visszakozott. Ezt még nem volt szabad. Egyelőre Granger a diákja, még egy teljes évig… - A tanárod vagyok…

-Voltál… - ellenkezett halkan a lány, aztán Piton sóvárgó szemébe nézve elmosolyodott. Látta a férfin, hogy ő sem repesett a boldogságtól, amiért elengedte a lányt; és ez kissé megnyugtatta.

Piton első, őszinte mosolya visszalökte ábrándjai közé. Piton és ő… Ő és Piton. Ő, Hermione Granger és Perselus Piton. Megmentő és megmentett. Az imént csókolóztak…

Piton szelíden megsimogatta kivirult arcát, aztán homlokon csókolta a diákját.

-Várnunk kell…

-Tudom… - sóhajtott fel Hermione, aztán a férfi mellkasára hajtotta a fejét. Néhány percig, heves szívdobogásuk közepette ölelkeztek, majd a lány kibontakozott a jóleső ölelésből, és a szobájába menekült.

 

Csapongó szívvel vetette magát az ágyra. Nem tudta, hogy most Pitonnal véd- és dacszövetséget kötött volna; vagy csak a férfi bűbája okozta-e azt a különös vágyat, ami mardosni kezdte minden porcikáját. Annak mindenesetre örült, hogy a tanár nem használta ki a kínálkozó lehetőséget – hanem egyszerűen futni hagyta.

De Hermione legalább már sejtette, hányadán is állnak egymással Perselus Pitonnal…

 

***

 

Négy nap telt azon ominózus este óta, mikor Hermione és Piton egymásra találtak egy csók erejéig. Azóta a lány nem találta a helyét, nem tudott koncentrálni; nem tudott gondolkodni. Teljesen használhatatlannak érezte magát a laborban, a könyvtárban, de még a konyhában is. Szótlanul és mosolytalanul teltek a napjai – Piton legnagyobb megdöbbenésére. Ő maga a csókot követő reggelen pompásan ébredt; sőt, reggeli közben még egy viccel is megpróbálkozott. Hermione viszont úgy nézett rá, mint egy idegen szerzetre. A lány fájdalmas tekintete minden további humorizálástól elvette a kedvét.

Nap - nap után figyelte, hogy Granger hogyan süllyed egyre mélyebb depresszióba; ez őt is igencsak morózussá tette. Szentül hitte, hogy ő szívja ki a lányból a boldogságot, így kerülni kezdte, ahol csak tudta.

Persze, a laborban minden nap találkoztak, ám közös munkáik szinte kivétel nélkül balesettel vagy robbanással zárultak – egyáltalán nem találták a régi harmóniát. Amikor Hermione belépett a helyiségbe, Piton komor tekintettel követte minden lépését.

A lány hiába próbált kedvesen a férfira mosolyogni, Piton sötét és feneketlen-mély írisze mindig elűzte illékony jókedvét. Nem tudott úgy önfeledten mosolyogni, ha látta, hogy tanára emészti magát…

Amikor véletlenül egymáshoz értek, általában úgy rebbentek szét, mint a megriasztott galambok. Mintha tűz égette volna őket…

Hermione egyre reménytelenebbül érezte magát a férfi mellett, így megbeszélte McGalagonnyal, hogy amint lehet, ő hazautazik. Az asszony megígérte, hogy két napon belül talál valakit a helyére, akivel a bájitaltanár tovább dolgozhat. Nem kellett sokat győzködni a Rend vezetőjét, elég volt csak Hermione karikás szemeire, és reszkető kezére nézni. McGalagony egyébként is jó megfigyelő volt – és már látta a pároson, hogy alig bírnak egy légtérben maradni; ezért is engedett kedvenc diákja kérésének. Nem kérdezősködött, hogy mi a valódi oka Hermione távozásának.

 

Következő reggel Hermionét egy bagoly várta a konyhában. Ebben írta meg neki McGalagony, hogy egy hollóhátas fiú fogja átvenni a munkáját, aki következő reggel érkezik a főhadiszállásra, így ő még aznap este elutazhat.

Hermione felsóhajtva bámult ki az ablakon. Elgondolkodva kortyolgatta el a tejeskávéját, felhúzta térdeit a padon. Újra és újra a levélre pillantott, majd messzi, az ablakon túl. Micsoda nyár… Odakint ragyogott a világ – ő meg be volt zárva egy házba… egy olyan férfi mellé, aki nem tudott ránézni… Be volt zárva egy laborba, ahol nem ment a munka… Be volt zárva egy olyan világba, ahol háború dúlt a mágusok között. Ő pihenni és gondolkodni szeretett volna… Vajon Piton hogy értette, hogy várniuk kell? Ez azt is jelentette, hogy a férfi is várni fog rá? Vagy csak egyszerűen le akarta rázni magáról a lányt? Szívét mardosták a kétségek, nem tudott logikusan gondolkodni… Életében először be kellett ismernie magának, hogy egyáltalán nem volt képes használni az eszét… Talán Piton csak játszott vele, talán csak az új varázsigéjét akarta kipróbálni rajta… Átkozott amarantTalán csak egy kábult álom volt az egész… Hermione boldogtalanul vette észre, hogy nem a házba van bezárva, nem a munka temeti maga alá; hanem a saját érzései. Lassan elkortyolta a tejeskávéját, aztán felment a laborba – elvégre ma még nem okozott katasztrófát. De, ami késik; az nem múlik…

 

Őszinte bánatára aznap sem sikerült baleset nélkül megúsznia a délelőttöt. Amikor véletlenül összeakadt Pitonnal a tekintete, és teljesen elfeledkezett a külvilágról… Legnagyobb szerencsétlenségére azonban a bunsen-égő lángja nem feledkezett el a dolgáról – neki égetnie kell, ami a lángjába ér. Hermione ingujja véletlenül belelógott a lángba, és hatalmas lánggal kezdett égni. A lány rémülten kapta el a tekintetét a férfiról, hogy saját, lángoló karjára nézzen. Az inget azonnal eloltotta, aztán kirohant a laborból. Piton grimaszolva nézett utána.

 

Hermione egyenesen a konyhába ment. Fájdalmasan szedegette ki megégett bal karjából a ruhafoszlányokat. Bal kézfeje elég csúnyán megégett, könnyek szöktek a szemébe – ám közel sem a fájdalom miatt. Nem akarta Pitont elhagyni; ám vele dolgozni egyenesen képtelen volt. Mindig valami szerencsétlenségbe torkollt, mikor együtt kellett volna működnie a férfival… Átkozta magát, ám ez nem segített már…

Piton egy perc múlva a lány után sietett. Hermione a konyhaasztalon ült, és a megégett karjával szöszmötölt. A férfi a diákja mellé lépett.

-Elég csúnyán néz ki… - sóhajtott, majd egyszerűen elkezdte kigombolgatni a lány blúzát.

-Mit csinál? – nézett rá felháborodva Hermione könnyes szemmel.

-Leveszem az inged, hogy jobban megnézhessem a sérülésed - morogta a férfi, nem különösebben foglalkoztatva, hogy a lány ellenkezett. Pillanatok alatt kibújtatta Hermione égett karját az ing maradékából. Meg kellett hagyni, ilyen óvatos érintést hetek óta nem tapasztalt; és végtelenül jól esett neki.

Piton még egyszer végignézett a lány sérülésén, hogy nem maradt-e az égett bőrben ruhafoszlány, aztán lecsavarta az üvegcse kupakját, amit magával hozott a laborból.

-Nagyon fáj? – kérdezte a lánytól. Tekintete Hermione szemét kutatta, ám igazi férfiként egy pillanatra megakadt szeme a lány fehér, csipkés melltartóján.

-Kibírom… - húzta el a száját Hermi.

-Azt kell mondanom, ez viszont nagyon fog fájni… - sóhajtott a férfi, aztán a nyílt sebbe öntötte a folyadékot. A lány fájdalmasan felszisszent, és kicsordult a könnye is; olyannyira marni kezdte az anyag a húsát. Piton szelíden megfogta a lány derekát, hogy ne csússzon hátrébb, amíg az utolsó cseppet is rá nem borította a megégett bőrre.

A fájdalom néhány percen belül csillapodott. Piton még mindig a lány derekán nyugtatta kezét, és nézte, hogyan gyógyul a sérülés. A bőr percek alatt regenerálódott, és újraépítette a sejteket.

Hermione csendesen tűrte a fájdalmat, nem sikított, nem sírt, nem kiabált. Szíve szerint akár mindennap a lángok közé tette volna kezét, csak hogy Piton foglalkozzon vele… Milyen emberi volt tőle, hogy utána jött és hozott a bőrújító főzetből…

Bizalmas csend vette őket körül, és csak nézték, amint Hermione karján visszanő a bőr. Aztán Piton szeme az asztalon felejtett levélre tévedt, és homlokráncolva meredt a lányra – miután beleolvasott a sorokba.

-Mikor akartad megmondani, hogy elmész? Ma este, indulás előtt? Vagy el sem akartál búcsúzni? – kérdezte dühösen a férfi. A lány zavarodottan nézett a levélre, majd a tanárra.

-El akartam köszönni… - sóhajtotta, majd lehajtotta a fejét.

-Miért akarsz elmenni? – kérdezte Piton. Hermione a karját mustrálta, így nem látta tekintetében a fájdalmat.

-Mert nem veszed hasznomat. Nem tudok segíteni sem neked, sem a rendnek… - grimaszolt a lány, mikor észrevette magán, hogy letegezte a férfit. – Egy rakás szerencsétlenség vagyok, és ezt te is tudod… Mindent elrontok…

-Ez csak kamaszos zavar - ellenkezett Piton. Még életében nem akart senkit megvédeni saját magától; de most Granger… Ez a helyzet más volt. – Majd leküzdjük…

-Micsoda? Leküzdjük? Miről beszélsz? – kiáltott fel kétségbeesve Hermione. – Én nem tudok, és nem akarok küzdeni… Én csak a régi életemet akarom visszakapni. Tanulni szeretnék tőled, és segíteni a Főnix Rendjének… De ez nem megy… Ne aggódj, jön helyettem valaki, aki majd a kezed alá dolgozik… - sóhajtott fel.

-De én nem akarok mást - simította meg a lány arcát Piton. Az érintés bizalmasra sikerült, Hermi lehunyta szemét, és elképzelte a halálát. Ez a férfi fogja a vesztébe kergetni… - Napok óta figyellek…

-Nem tudom, mi van velem - vágott a férfi szavába a lány. Grimaszolt egyet, majd ismét a gyógyuló karját kezdte figyelni.

-Talán szerelmes vagy… - jegyezte meg Piton egyszerűen. Hangjában nem volt sem gúny, sem cinizmus. Csak egy kijelentést tett. Hermione felkapta a fejét, és lángoló írisszel a férfi szemébe nézett. Nem hitte volna, hogy Piton előbb megfejti és kimondja a rejtvényt, mint ő bátorkodná…

-Azért ez túlzás… Én nem… - kezdett mondókájába, ám a férfi gyengéd csókkal lezárta az ajkát.

-Nem baj… Én is az vagyok… - suttogta a férfi. Ezzel tulajdonképpen elárulta magát; de nem bánta. Már hetek óta figyelte Grangert, és alig tudott betelni a látványától. Reggelente, amikor álmosan ücsörgött a konyhában a tejeskávéja fölött, kócosan, ábrándosan… Amikor egész nap keményen dolgozott mellette a laborban. Elviselve a rigolyáit, a gúnyolódását…

Akkor döbbent rá, hogy valóban szereti a lányt, amikor az négy nappal ezelőtt visszament a laborba, és kislányosan szájon puszilta. Akkor úgy a férfiba hasított a felismerés; hogy azóta is belesajdult a lelke. Tudta, hogy tilosban jár – mégsem akart az érzései ellen küzdeni. S, mint kiderült, Hermione sem volt közömbös irányában… Ez még inkább feltüzelte Pitont. Eldöntötte, hogy megharcol a lányért. Elvégre borzalmas napokat élt át a griffendéles… Talán túl sem teszi magát soha a történteken… Eldöntötte, hogy lassan és önmagát is háttérbe szorítva fogja meghódítani a lány szívét… Ám Hermione rossz kedve és búskomorsága szinte lehetetlenné tették tervét…

A lány tág szemmel pislogott a férfira. Nem értette Piton vallomását. Szóval a férfi szereti őt… Szereti őt? Őt??? De hát mit szeret rajta? Szereti őt?! Ez egy vicc… nem, ez biztosan nem igaz… Csak egy valamire kellhet neki…

-Nem, nem vicceltem, Granger – nézett grimaszolva a lány szemébe Piton. Szinte látta, ami végigszaladt Hermione gondolatai között. – Komolyan mondtam…

A lány nyitva felejtette a száját is, úgy elcsodálkozott. Húsz centire állt tőle álmai férfija, a világ legkiismerhetetlenebb embere – és éppen szerelmet vallott neki. Felemelő érzés volt, és mégis olyan fájdalmas… Ő még nem tudta, mit is várna ettől a kapcsolattól. Nem tudott semmit… Nem volt biztos semmiben.

Csak azt érezte, hogy Piton halvány mosolya reményt csal a szívére, és megpróbálja elkergetni a fekete felhőket.

Piton megkockáztatott egy rövid, érzéki csókot. Magához húzta gyengéden a lányt, ölelte derekát, és belefeledkezett Hermi édes szájába. Diákja önkéntelenül is átkulcsolta lábaival a férfi derekát; ahogy az asztalon ült – szerette volna még közelebb érezni magához Perselust. Hosszú, őszinte és szerelmes csókot váltottak. Piton szelíden cirógatta Hermione pőre hátát, és élvezte, ahogy a lány felnyög, s beleborzong az érintésébe.

Felsóhajtott, aztán ajkával elvált a lányétól.

-Jól van. Ha el akarsz menni, megértem. Fiatal vagy… - mondta rekedten, lemondóan. Még el sem ment a lány, de már olyan őrülten hiányzott neki; hogy Merlin mentse azt, akit helyette küldenek…

Hermione lassan elengedte a férfi csípőjét, felemelte a fejét és Piton szemébe nézett.

-Elmegyek, mert nem találom magamat. Nem tudom, hogy mit szeretnék, és hogyan… Én nem vagyok olyan biztos az érzéseimben, mint… te… - sóhajtotta félénken. – Valahol elvesztem Malfoy, az amarant és a laborkatasztrófák között… Nem bánok semmit, csak meg kell keresnem magamat… Olyan furcsa ez a nyár…

-Visszajössz majd? – kérdezte halkan a férfi.

-Remélem…

 

Lupin az előszobában álldogált, és várt. McGalagony végre betoppant a bejárati ajtón, mire a férfi csendesen az emeletre kalauzolta.

-Mondja már, miért kell suttognia? – kérdezte Minerva gyanakodva, de hagyta, hogy Remus felcsalogassa a lépcsőn.

-Perselus és Hermione a konyhában vannak…

-És? – vonta össze a szemöldökét az asszony.

-És éppen nem fogadnak látogatót - mosolygott sokatmondóan Remus.

-Ezt mégis hogy érti?

-Most egymással vannak elfoglalva…

-Minden szót harapófogóval kell kihúznom magából?

-Éppen csókolóztak, amikor be akartam menni… Jobbnak láttam nem megzavarni őket… Hetek óta kerülgették egymást…

-Jól tette, Remus… Én rögtön tudtam, hogy Ms Granger elcsavarta Perselus fejét, amikor megjelentek a virágágyásban… - mosolygott Minerva. – Milyen sokáig küzdöttek maguk ellen… Gyerekek…

 

Köszöntő
Figyelmeztetés
Az oldal felnőtt tartalommal bír, ezért csak saját felelősségedre böngéssz az irományok között, nehogy megsérüljön a lelked! :)

eligazító

az oldal
Nyitás: 2008. okt.
Admin: angel8
× még több oldal info ×
Böngésző: MF
Mail: katt ide
Buttonom:
[több]

bölcsesség


[Made on a Mac | angel8 © 2006 - 2010]