Útmutató
Lord Alfred Tennyson:
Shalott kisasszonya
(részlet)

S mindazt, mi tükrében lebeg, szövétnekében őrzi meg: gyakran, mikor más szendereg, temetni indult bús sereg tartott Camelotba. S máskor magasban járt a Hold, tükrébe ifjú pár hatolt, „Emészt világom árnya” szólt Shalott kisasszonya.
[tovább]

üzenőfal

On-line lelkek

lélek olvassa a lapot.



Untitled Document
Álom az álomban


- Drága, mi van veled? Jól vagy? Csak rosszat álmodtál...

Igen, talán igaza van, csak rosszat álmodtam. De már szerencsére felébredtem, és újra kapok levegőt. Pedig álmomban fuldokoltam, és már az életem pergett le a szemem előtt. Talán a valóságban is; hiszen olyan életszerűnek tűnt minden... Az enyém volt, és igazi volt minden fájdalom, minden félelem.

Hozzábújok a megmentőmhöz, hogy kicsit megnyugodjak, hogy ne dübörögjön annyira a szívem és az agyam. Hogy tökéletesen külön tudjam választani az álmot a valóságtól. Óráknak érzem a perceket, és ólomsúlyúnak minden testrészemet.

A fáradtság lassan és biztosan újra rám telepszik, (talán el sem hagyott egy pillanatra sem), elnehezíti a szemem, noha tudom, talán nem volna szabad visszaaludnom. Mert a rémálom folytatódni fog. Nem baj, talán újra fel tudok ébredni belőle, talán újra képes leszek kiszabadulni gonosz bűvű fogságából.

Ahogy a tudattalanom átveszi a hatalmat az elmémen, újra alábukom a semmibe. Meg sem merek mozdulni, pedig már görcsöt kapott minden izmom – rettegek egy még gyorsabb, megállíthatatlan zuhanástól. Aztán valamiért mégis megmoccanok, engedek az ösztönös borzongásnak, és már el is merültem a feneketlen sötétségben. Megint meg fogok halni. Érzem.

Egy váratlan pillanatban elkap egy ködlő árny a múltból. Ismerős és félelmetes illata van. Megmentett, mégis tőle kellene menekülnöm.

Nem látom a vonásait a könnyeimen keresztül. Pedig látni akarom, hogy tudjam: milyen arca van egy szörnyetegnek. Egyszerre gyűlölöm, szánom, és rettegek tőle; amit ő pontosan érez. Mindketten tudjuk, hogy csak azért mentett meg a halálos zuhanástól, hogy ő maga végezze be az életemet.

A karom, amit zuhanáskor elkapott, most erőtlenül lóg mellettem. Még felemelni sem tudom, nem, hogy védekezzek vele... A bestia megragadja a torkomat, és szorítani kezdi. Pánikba esem, hogy újra megtörténik mindez; eleinte olyan vadul kapkodom a levegőt, ahogy csak bírom. Sikítani és ellenkezni szeretnék, de semmihez sincs erőm.

Az árny a múltból egyre erősebben és erősebben fojtogat, a végén már ahhoz sem marad energiám, hogy legalább lehunyjam a szemem, úgy próbáljam távol tartani magamról az életképek felvillanását.

Napsütés, kert, pázsit, egy hű kutyabarát...

Félhomály, gyertyák, könyvek...

Hulló falevelek, köd és csípős szél...

Jéghideg kőlapok, rajtuk fekszem, és vér borít.

Tisztában vagyok vele, hogy már nem tart soká. Megszűnik a fájdalom, és megszűnök én is. Nem számít, csak ne kezdődjék elölről...

Pedig elölről kezdődik, mert az utolsó utáni másodpercben elengedi a nyakam, és így némi levegő jut a tüdőmbe. Vagy talán mégsem, mert így is meghalok.

A következő emlékem egy zárt üvegkoporsó, amit belülről próbálok kinyitni. Mert nem haltam meg. Még nem. Csak megint nem kapok levegőt.

Úrrá lesz rajtam a pánik, ahogy egyre gyengébb ujjaim nem találnak semmiféle kilincset, reteszt, vagy gombot, hogy kijuthassak. Míg be nem lehelem az üveget, látom a koporsó mellett álldogáló rém gúnyos mosolyát. Végig fogja nézni a tusámat.

Ököllel ütöm, később csak ütném a vastag fedelet, de az meg sem mozdul. Minden levegővételnél tovább kínoz a légszomj, mert nem jut elég oxigén a tüdőmbe. Tudom, hogy itt a vég, mert nincs erőm küzdeni, és túl hamar megadom magam a villanásoknak.

Megint napsütés, és megint a kert.

Megint a félhomály, és megint a gyertyák.

Megint az ősz, és megint a hideg.

Megint a fájdalom, és megint a vérem.

Aztán már nem hallom a szívem zakatolását. Eltűnik minden, egyedül a zsibbadt fuldoklás kísér. És tudom, hogy rögtön vége lesz a világnak, mert úgy tűnik, mint egy rádiót, lehalkították az univerzumot, ráadásul szűnni kezd a szorítás a mellkasomban. Most meghalok. Kezdődik. Vagyis inkább befejeződik.

- Drága, mi van veled? Jól vagy? Csak rosszat álmodtál...

Felriadok, kapkodom a levegőt, próbálok szabadulni a deja vu béklyóitól. Igen, talán igaza van, csak rosszat álmodtam. Megint.

Hozzábújok a megmentőmhöz, hogy kicsit megnyugodjak, hogy ne dübörögjön annyira a szívem és az agyam. Igyekszem lecsillapodni, de a fáradtság lassan és biztosan újra rám telepszik, (talán el sem hagyott egy pillanatra sem), és elnehezíti a szemem... Talán nem lesz vége sohasem.


Köszöntő
Figyelmeztetés
Az oldal felnőtt tartalommal bír, ezért csak saját felelősségedre böngéssz az irományok között, nehogy megsérüljön a lelked! :)

eligazító

az oldal
Nyitás: 2008. okt.
Admin: angel8
× még több oldal info ×
Böngésző: MF
Mail: katt ide
Buttonom:
[több]

bölcsesség


[Made on a Mac | angel8 © 2006 - 2010]