LX. szonett

Koraesti alkonyatban réveteg
galambok szelik át a felhős eget.
Tarka ma az őszelői napnyugat,
Tücskök hallatják cirpelő hangjukat.

Szőlőtőkéken érő fürtök lógnak,
A kék szemeikkel rám mosolyognak,
Lelkemet tükörsimává formálja
Az elmúlás melankóliája.

Visszaidézem a lángoló nyarat;
Tudva, a közelítő ősz itt arat –
Messze szökik egy költöző áradat.

Elmennek már a fecskék, gólyák tova.
Beköltözik a tél, a mord mostoha…
De ne félj! Te nem halhatsz meg, ó, soha!