Az utolsó előtti bűbáj

És megbűvöllek egyszer, kétszer,
ki tudja, hányszor, többszázszor,
de jaj, elkopik mindig

a varázs, elillan, mint a füst;
míg megfulladok a vágytól,
mit nem csillapítasz már.

Elmennél és én adok erőt
elhagyni engem, kioldom
szerelmünk kis csomóit.

Menj, ha boldogabb lehetsz máshol,
ha el tudod viselni magad
az igézetem nélkül.

Úgy felnézek Rád, mert van erőd
kilépni azon az ajtón,
amin nem jöhetsz vissza.

Aztán halkan elfordul a zár,
és én magamra maradok
szerelmünk falai közt,

Abban a szobában, ahol nincs
több remény, mert az utolsó
ábrándot én öltem meg.

Halld meg, üvöltök, mint az ördög,
mert vissza akarlak kapni.
Őszintén? Bármi áron.

De nem fogsz visszajönni. Tudom.
Lángba borítom a földet,
majd bőgök, ahogy pusztul.

Én akartam így. Elviselem,
hogy te megtanulsz nélkülem
élni. Csak ne várd el tőlem is.

Én itt maradok, várok kicsit.
hátha mégis hat a bűbáj,
mit a sötétbe sírtam.

Még utoljára belesúgom
az éji árnyak közé,
majd elfújom a gyertyát,

hogy rám szakadjon a fekete
álom, hogy ne emlékezzek
arra, hogy nincsen tovább.