A Szem ereje

Már gyerekként azt mondták rám, nagy képzelőerővel bírok; amikor az engem faggató felnőtteknek elmeséltem, mit is bámultam az ablakból, vagy egy falrepedésen, egy árnyékos zugban. Azt válaszoltam ilyenkor, hogy minden élő és holt urát: a Szemet.

Persze, ők, a felnőttek ezt megmosolyogták, kinevették. Nem hittek nekem – ahogy ma sem hisznek.

Pedig én tényleg láttam és látom Őt a mai napig. Minden fekete tükörben, minden árnyékban, minden holdtalan éjszakában patkányként bújik elő a sötétségből, és lopózik közel hozzám.

Mert Ő is lát engem, nemcsak én Őt. Tud a létezésemről, ismeri minden gondolatom és mozdulatom. 

Egészen pontosan tizenhárom éve, három hónapja és tizenhárom napja történt, amikor a haldokló, háborodott nagyanyám magához hívott, s én a szemébe néztem. Akkor a Szem meglátott és belém égett. Néha kívülről, külső szemlélőként figyeli a reakcióimat; máskor pedig a zsigereimbe kúszva, a testemből tekint a külvilágra.

Ilyenkor rettenetes dolgokat teszek, tekintetemmel megijesztek látót és világtalant egyaránt, őrjöngő állattá változtatok minden szelíd lelket és képes vagyok parancsolni az árnyékvilágban rekedteknek.

Aztán néhány óra múlva valaki megtalál a dolgozószobám szőnyegén, habzó szájjal és üveges szemmel. Orvost hívnak, aki megállapítja, hogy ismét rohamom volt – pedig nem is.

Már nem figyelek a doktorokra. Amióta nem követem a tanácsaikat, azóta a Szem ritkábban tudja átvenni felettem az irányítást. Talán azért, mert nem nyomják el az érzékeimet az átkozott gyógyszerek.

Abban biztos vagyok, hogy amíg a Szem csak kívülről figyel, és a sarkamban settenkedik csupán, addig uralhatom a testemet, és nagyobb biztonságban vagyok, mintha megszállt volna, bár így nem menekülhetek a morfium hűs mámorába, ami csillapíthatná fájdalmasan zsibongó elmémet.

Eleinte reménykedtem benne, egyszer megunja a kínzásomat, és elhagy végre, hogy alkonyatkor fellélegezhessek, s ne rettegéssel várjam az estét. Reménykedtem az Isten, vagy a Sors kegyelmében – ami talán nem is létezik…

Ma már pontosan tudom, hogyha a Szem engem elhagy, akkor új áldozat után néz, aki fölött talán sokkal könnyebben átveszi a hatalmat, és akivel büntetlenül tehet szörnyűséges cselekedeteket. Ezért nem keresek ellenszert; nem keresek sem könnyű, sem mély kábulatot a fájdalomcsillapítókban. Küzdjön velem, míg csak élek.

Talán ezért a gyerekes makacsságomért szólított magához a nagyanyám. Talán tudta, hogy nem adom fel. Talán ő is a Szem ellen harcolt, míg bele nem őrült szerencsétlen. Talán pont az ő átka ez. De én sosem tudom meg az igazságot, hogy mekkora a Szem ereje, és mi célt hivatott szolgálni. Mert én nem merek alászállni a pokolnak, ahova hív.