dark / goth

Gothnak maradni

Amióta Pestre költöztem, többé-kevésbé kiszakadtam a győri alternatív életből, és még nem jártam utána a fővárosinak. Egy szó, mint száz; eléggé magamra maradtam, bár, hogy őszinte legyek, nem is tettem sokat új ismerősök, barátok felkutatása érdekében.
Nem igazán járok bulizni, és nem különösebben mozdulok ki itthonról, így elég nehéz fekete lelkű cimborákat találni.
(Ezt a “fekete lelkű” jelzőt a programozó kollégám aggatta rám, illetve a gothokra.)

Néha a buszon látok pár metálos srácot, és van egy mindig feketében járó csaj is, de ő általában olyan grimaszokat vagy fapofát vág, hogy sokkal siralmasabb összhatást nyújt, mint én.
Az Örs vezér téren a punkok általában cigit vagy aprót kérnek tőlem, de mivel nem dohányzom, és elég jó kávét főz a munkahelyi automatánk, ezért sosincs nálam egyik sem.
(Ugyancsak az Örsön szoktam látni néhanap egy négy-öt tagból álló kamaszlány kompániát, akik úgy sminkelik magukat, mint Victoria Franches festi a képeit, de róluk különösebb szót sem ejtek, mert a hanghordozásuktól, és mozdulataiktól is messziről áll a szőr a hátamon. Rettentően harsányak, és gyerekesek; pedig tényleg nem beszéltem velük még – csak messziről látszik rajtuk. És az a baj, hogyha ezt én, aki aztán csak nagyon szélsőséges esetben török pálcát mások felett, szóval ha ezt a viselkedést már én is megemlítem (értsd: rossz példaként felhozom), akkor ott már tényleg lehet valami… Na mindegy.)

Vannak napok, amikor azon gondolkodom, hogy vajon meddig mehet így minden? Meddig folyhat ugyanebben a mederben az életem? Meddig lehetek az a bakancsos, tornacipős, fekete göncökben járó lány, aki vagyok?
A munkahelyemen, itt és most tolerálják az öltözékeimet. De mi lesz a következő helyen? Vagy mi lesz öt év múlva? Tíz év múlva? A gyerekem óvónője mit fog szólni hozzám, önmagát kifejező anyukához? Vagy mit fog szólni a gyerekemhez?

Tudom, hogy normális kommunikációval minden problémát át lehet hidalni, de képesek lesznek az emberek X év múlva is beszélgetni egymással? Nem leszünk teli túlontúl sok előítélettel?

Lassan, de biztosan változom, és kíváncsian várom, hogyan formál át a világ. Egyedül talán a fekete örök.

(2010. aug. 29.)

Majdnem pont nyolc évvel később, két munkahellyel később, egy megszületett gyermekkel később azt kell mondanom, hogy a fekete szín tényleg örök. Bármitől is tartottam régen, az akadályokat néhol leküzdöttem, néhol könnyedén átléptem; egyetlen egy dolog tud megállítani a céljaim elérésében: ha én magam nem hiszem el, hogy sikerül elérni azt és nem teszek érte semmit. Józan ésszel azért elég sok minden sikerülhet.

A csipkés, fűzős, bársonyos ruhadarabokról már régen lemondtam, először a kutyaszőr és kutyanyál okán, de most már a mocskos, ragadós kezű bébib is megerősített a döntésem helyességében. A sima, fekete pólóimat is percek alatt összekeni; ezekerét legalább nem fáj a szívem. (A legügyesebb húzása eddig az volt, amikor egy darab megcsócsált banánt rejtett el a tornacipőmben, én pedig beleléptem.)

Fekete ruhában járni, tetováltnak lenni, vámpír-goth-boszorkány-állatszelídítő-agytrösztként élni, kutyát tartani kisgyermek mellett, stb., stb., stb. nem jelent sem többet, sem kevesebbet, mint azt, hogy ezt és így akarom csinálni, így fogom csinálni, mert nekem így jó, és mert ezt megtehetem. Akinek ez nem tetszik, az nyaljon sót.

És hogy mit szólnak a játszótéren a gyerekek és a szüleik, ha meglátnak? A gyerekek örülnek, mert nagyon klafa homokvárakat építek, amiket lerombolhatnak újra és újra, és közben jól érezzük magunkat. A többi nem nagyon izgat.