egyéb

Növekvő családfa

Utazás előtti éjszakákon nem bírok aludni, bár mostanában több nyomós okom is van az álmatlanságra. Elég sokat rágódtam rajta, hogy megírjam-e ezt a bejegyzést, mert azért ez némileg nagyobb sorsváltozás, mintha új szerverre költözne, vagy esetleg megszűnne az oldal. (Nyugalom, egyik veszély sem áll fenn.)

Ma délután hazautazunk, mert az öcsém holnap házasodik és világra- (legalábbis faluraszóló) lakodalmat tartunk. Olyannyira elragadtattam magam, hogy egy szép, sötétkék ruhát választottam az alkalomra. Feketében mégsem illene megjelenni, ráadásul én vagyok az egyik tanú, szóval megpróbálom jól viselni magam, ha már növekszik a családfánk, hogy az én kisöcsém megnősül. (:

A családfánk másik ágát én magam növesztem, és részben emiatt is maradtam távol a posztírástól, mert májusban kiderült, hogy gyereket várok / várunk a párommal.

(Hosszabb lélegzetvételű bejegyzés következik, csak akkor kattints, ha kíváncsi vagy.)

Szóval május 12-én realizálódott bennem három pozitív terhességi teszt után, hogy itt bizony valami készül. A sokk és a döbbenet elképesztően letaglózott, ugyanis évek óta dokihoz jártam egy problémával, aminek röviden az volt a lényege, hogy nagyon-nagyon alacsony volt egy enzimszintem, ami a megtermékenyült petesejt megtapadását segítené elő. Az eredményeim félévente egyre rosszabbak lettek, mire legutóbb (múlt ősszel) azt mondta a doki, hogy majd kora tavasszal (idén február-március körül) majd megismételjük újra, és ha még mindig ennyire alacsony az érték, akkor elkezdünk egy kezelést, aztán az majd talán helyreteszi a dolgot. Eléggé elkeseredtem és igazából letettem erről az egészről, hogy normális, természetes úton valószínűleg nem lesz gyerekem; de talán pont ez kellett, hogy feladjam. Fogalmam sincs.

Mindenesetre május közepén elég gyanús volt, hogy csúszott /  kimaradt a menzeszem, de először természetesen csak felfázásra, megfázásra, stresszre gyanakodtam. Aztán egy újabb hét elteltével körülbelül szeget ütött a fejembe, hogy csinálni kellene egy tesztet talán. (Ekkor kezdtek el villámgyorsan feszülni és nőni a melleim, ami némi gyanúra adott okott.) De ezen kívül nem volt hányingerem, nem émelyegtem, nem voltam rosszul.

12-én, csütörtökön (a harmadik pozitív teszt és egy átbőgött éjszaka után) átjött a barátom, és együtt ültünk az ágyon, a romjaimon. Teljesen ki voltam borulva, mert nem értettem, mi történik velem. Sokáig azt gondoltam, hogy ez akár fals pozitív is lehet a teszt, és a gyereknél sokkal nagyobb baj van. Kerestünk a neten egy jó magánorvost, felhívtam, és ő abszolút kedvesen megnyugtatott, hogyha csak 1-2 hete késik a menzeszem, akkor akár még meg is jöhet, ne aggódjak. Adott egy időpontot a következő csütörtökre, 19-ére; mert a számítaim alapján akkorra lehet pontosan igazolni a terhességet, ha esetleg mégis ez bekövetkezett volna.

Szóval egy hétig vártunk. Nem igazán tudtam aludni. Nem igazán tudtam enni. Elképzelésem sem volt, hogy amit érzek, hullámzó, néha idegösszeomlás közeli állapot, az most a gyerek miatt van, vagy azért, mert néha azt hallucinálom, hogy esetleg valami gyulladástól haldoklom, csak még nem tudjuk biztosra.

19-én, csütörtökön elmentünk a doktornőhöz, ahol gyakorlatilag már szívhangja volt a gyereknek az ultrahangon. Amikor meghallottam, elsírtam magam. Ott volt a képernyőn egy fekete-fehér paca, amiről aztán meg nem lehet állapítani, hogy micsoda; de egyenletes, erős szívhangot hallatott. És mindez bennem alakult ki. Nagyon erős érzés, nagyon meghatározó.

Kiderült a mérete alapján, hogy nagyjából hat hetes, tehát akár egy héttel korábban is mehettünk volna (csak hát nem tudtam pontosan megmondani az utolsó menzeszem dátumát, így nem lehet tökéletesen kiszámítani). (A mérete alapján január 9-ére lettem kiírva szülésre.) (Spoiler: ez azóta háromszor változott.)

Ahogy kijöttem a doktornőtől néhány hőpapírra nyomtatott ultrahangképpel, az előtérben várakozott a kedvesem. Elmondtam neki mindent: a jó híreket és a rossz híreket, bár igazából mindegyik elég riasztó volt. A rossz szájízt az adta, hogy az ultrahangon látszott valami árnyék a gyerek mellett, mintha lett volna ott valami góc, vagy gyulladás; amitől persze megijedtem. A doktornő csinált rákszűrést, és felkészített minden eshetőségre, nagyon kedves és alapos volt.

Az eredményre 9-10 napot kellett várni, addig megint teljes tanácstalanság. Az biztos, hogy 19-én végigbeszéltük, hogyha jók lesznek az eredmények, és semmi sem veszélyezteti az egészségemet, akkor megtartjuk a gyereket, hiszen már elég régóta együtt vagyunk, és talán fejben is fel tudunk nőni egy ekkora változáshoz. Nehéz döntés volt így dönteni, de a másik alternatíva gyanítom, hogy sokkal nehezebb lett volna.

Megállapított terhességgel vártam a reggeli rosszulléteket, de azok messzire elkerültek. Két hét múlva megkaptam a teszt eredményt, ahol mindent rendben találtak. Június 9-én, csütörtökön kellett visszamennünk az első terhesgondozásra a doktornőhöz, ahol szintén megnyugtatott, mert már az ultrahangon sem látszódott az a folt, amitől korábban tartottunk. Ekkor megállapította, hogy kb. a 9-10 hétben lehetek a gyerek mérete alapján, inkább talán a tizedikben (tehát ugrottunk előre az időben még egy hetet), és a gép szerint és a gyerek méretei szerint január hetedikére lettem kiírva szülésre.

21-én, kedden egy kombinált szűrésen vettünk részt az egyik magánklinikán, mert szerettük volna megnyugtatni magunkat, hogy nem alakul(t) ki születési rendellenesség, amit esetleg jó lenne tudni. Ezt a szűrést a 12-13. hétben lehet csak elvégezni, és az OEP nem támogatja. A szűrés mellett végeztek egy kockázatelemzést is, vért vettek, megvizsgáltak.

Az ultrahangos (Doppler) vizsgálat nagyon izgalmasan kezdődött, mivel a gyerek ült a méhemben. Az orvos, miután összekente zselével a hasamat, és seperc alatt megállapította, hogy így nem tudjuk elvégezni a vizsgálatot, mivel ehhez a gyereknek fekvő pozícióban kell lennie, így mocorogjak már néhány percig és “lötyögtessem át” a gyereket, hogy feküdjön el. (: A művelet sikeres volt, elfektettem a kölköt. Vizsgálat közben még kétszer ezt megismételtük, mert makacs módon visszaült a kis troll.

A vizsgálat napján 55 mm volt, és mindent rendben találtak. Szépen fejlődik minden testrésze, minden szerve, egészségesnek tűnik. A viszgálat legvégén kérdezte meg a doki, hogy szeretnénk-e tudni, milyen nemű lesz, mert már 85% pontossággal meg lehet állapítani. (Vagy szeretnénk-e várni két hetet, hogy 100% legyen.) Azt válaszoltam neki, hogy szerintem lány lesz; de két fejbiccentés és összenézés után a párommal szerettük volna hallani az orvostól is. Tényleg kislány lesz. (Ez később is megállapításra került, immár 100% bizonyossággal.)

Az egyetlen dolog, amire oda kell figyelnünk, hogy nagyon mélyen tapadt meg a magzat, és a placenta eléggé rálóg a méhszájamra, ami miatt az nem tud bezáródni. Ahogy elkezd nőni a gyerek, és a gravitáció húzza majd lefelé, úgy majd szépen itthon kell ülnöm vele az időm legnagyobb részében. (Ezzel a lendülettel a sportokat és a megerőltető cipekedéseket el is felejthettem; bár a doktornő a falmászástól már az elején elrettentett. A futásról annyit mondott csak, hogy úgysem fogom bírni, ha már plusz X kiló fog lötyögni a hasamban. A bikram jógát csinálhatom, amíg jól esik; de ahogy gömbölyödök, érdemes lenne átpártolni a kismama jógára, mert az kevésbé dinamikus.)

Nagyjából ekkorra dolgoztam fel, hogy valóban gyerekünk lesz; meg fog változni a testem (lassacskán már el is kezdte); megnyugodott és fellélegzett az agyam a pánik után, hogy nem lesz beteg, nem lesz baja, meg tud születni, és várhatóan sem dobom fel a talpam egy ideképzelt, dr. House által is nehezen kezelhető, ritka betegségben. Ez csak egy gyerek. (:

Aztán persze itt jönnek a következő lépcsőfokok: elmondani a családjainknak, a barátainknak, a munkatársainknak. (Ezt mi a 9-10-12. héten letudtuk.) Össze kell költöznünk, közös albérletet kell keresni; mivel még nem élünk együtt. Jó lenne a Városliget mellett maradni, hiszen a kutyának is, és később a gyereknek is jó volna, ha néha látna fákat és földet, nemcsak aszfaltot. Nem tudom, mennyi esély lesz erre; egyre inkább úgy érzem, hogy kevés; mert horror ára van a másfél szobás lakásoknak a környéken, és ráadásul rengeteg helyre csak kutya és gyerek nélkül várják az új lakókat.

Ha nem találunk semmit heteken belül, akkor egyszerűen odaköltözöm a páromhoz; mert neki elég nagy a lakása, csak sajnos a belvárosban van, ahol aztán elég kevés a zöld terület. Mindegy, majd kiderül; igyekszem nem stresszelni ezen, mindenesetre jövő hónapban költözés várható.

Megjártam már a vődőnői szolgálatot is, ez egy külön fejezetet érdemelne amúgy; a napokban eljutottam a laborra, ahova 12. hétig kellett volna menni; de egyszerűen nem volt időm rá korábban. (Most vagyok a 15. héten; jövő hét végén leszek 4 hónapos terhes.)

Élettanilag kezdem ugyanúgy érezni magam, mint kb fél éve. Most már ismét tudok aludni (leszámítva a mostani éjszakát, de ma utazunk, ilyenkor mindig ez van), előtte nagyon keveset, 3-4 órákat tudtam csak pihenni, egyébként pedig forgolódtam. Valószínűleg ez nyomta rá leginkább a hangulatomra a bélyegét. Pár hete szépen lassan visszaállt az alvási ciklusom és ismét 6-7 (mostanában akár 7-8) órákat is végigdurmolok éjjel. Elvileg ekkoriban nappal is nyugodtan elalhatnék, mert a várandós szervezet nagyon kívánja a pihenést; de ez nekem egyáltalán nem megy. (Max. hétvégente, ha nagyon bekajáltam, akkor le tudok dőlni egy órára; de ez alig 1-2 alkalommal fordult elő.) Inkább az van, hogy este 9-kor már ágyban vagyok, és másnap ötig húzom a lóbőrt.

Nincsenek zabálási rohamaim, nem kívánok semmi meghökkentőt, nem eszek két ember helyett. (: Nem azért, mert annyira tudatosan és tudományosan szeretném csinálni ezt, de max. 300 kalóriával kell többet ennie egy terhes nőnek, mint egyébként. Inkább azt vettem észre, hogyha nem tudom eldönteni, hogy mit egyek, akkor inkább nem eszem semmit és várok. (Mint alap esetben is tettem vala.)

Egyszer vacsorára megettem fél üvegnyi svéd uborkát, amit a mamám rakott el – habár egyáltalán nem vagyok savanyúságos. (Ekkor írtam is anyunak, hogy most már tutira terhes vagyok, mert megtörtént az uborkaevés.) (:

Volt egy olyan eset, hogy RÓZSASZÍN pudingot kívántam (pedig általában a csoki-vanília vonatra szoktam felszállni), és emiatt puncs pudingot csináltam. Megettem a felét, jól esett. (Ebből tudtam amúgy, hogy lány lesz. Nagyon szokatlan választás volt ez a puding, nagyon távol áll az ízlésvilágomtól.)

Néha van olyan, hogy megennék valamit – de igazából ez mindenkivel előfordul, hogy most inkább sósat enne, vagy most inkább édeset; szóval ennek nem tulajdonítok nagy jelentőséget. Korábban is minden olyat megettem, amit megkívántam; de eddig sem okozott gondot, ha nem azonnal jutottam például görög salátához, vagy valamilyen sajthoz, hanem előtte el kell készíteni, vagy le kell érte menni a boltba, satöbbi. A szénhidrátokat lassabban emésztem meg, mint egyébként; de szerencsére nyáron úgyis inkább gyümölcsökön, zöldségeken élek a hőségben.

Az utóbbi napokban vettem észre, hogy elkezdett kerekedni a hasam, múlt héten voltunk dokinál megint, már 9-10 centi a gyerek, szóval itt volt az ideje, hogy elkezdjen látszódni az áldott állapot. (:

Kismama ruhám nincs, valószínűleg nem is nagyon lesz. Egyelőre minden cuccom jó, majd veszek néhány nagyobb méretű pólót és pulóvert, ha itt lesz az ideje. Eddig 3-3,5 kilót híztam, de az leginkább mellben és valamennyire a hasamon látszik.

Anyu szerint még a hatodik hónapban is karcsú leszek, és nem fogok meghízni a terhesség alatt. (Ez valamiért elég nagy parám, mert itt a környéken egytől egyig nagyon elhagyták magukat ezek a trendi anyukák, és most mindenki babakocsis futással próbál lefogyni. Elég ijesztő látvány egyik-másik.)

Nem bújom a kismamablogokat, nem is fogom; a legtöbb ilyen kismamás-friss anyukás megmozdulás zsigeri irritációt vált ki belőlem, szóval egyszerűbb, ha megpróbálom távol tartani magam az efféle stresszhelyzetektől. Remélem, hogy van a világban valahol egy laza, alternatív, dark, goth, punk, boszorkány anyukákból álló véd- és dacszövetség, akik nem dőlnek be ennek a rengeteg rózsaszín és babakék maszlagnak, hanem a józan eszük elvesztése nélkül tudják normálisra nevelni és formálni a gyereküket. Ha nincs, akkor majd mi fogjuk megpróbálni ezt.

Az az egy biztos, hogy Punisher logós takarója lesz a lánygyereknek; de a párom már nézegette a Dr. Martens legkisebb bakancsait is… Nem lesz egyszerű megtalálni az arany középutat, az biztos. (: Majd néha tudósítok a fejleményekről, de igyekszem senkit sem őrületbe kergetni ezzel az átmenettel. Kialakul ez is, ahogy minden.